Sarolt világa

Egyre többször gondolok az első szülinapra, tervezgetek, aztán lefújok magamban mindent, hogy majd lesz ahogy épp aznap eldöntjük, de annyira várom. Ugyanakkor pedig szinte visszaforgatnám az időt, pedig nem halványult az emlék, a sírós napoké, de mégis inkább a szépre emlékezem. Itt van, bármikor visszapörgethető a szülés fájdalma, de a következő kép már az, hogy mellettem van a kórházban a kiságyban, kint esik a hó, és én olyan boldog vagyok, leírhatatlanul. Aztán az első hetek itthon, a meleg fészek, a férjem odaadó gondoskodása, aztán a döbbenet, hogy Sarolt milyen nagy és mégis ugyanannyira kicsi, mert folyton sír, és folyton beteg. És mégis olyan jó visszagondolni, ahogy négytagú család lettünk azokban a hetekben, mind együtt, tele kérdésekkel, bizonytalansággal és szeretettel egymás iránt. Na de visszatérve Aporra… sokszor próbálom hasonlítani, és olyankor mindig elszégyellem magam, és rájövök, hogy mennyire más, mint a Nagy, talán csak az önfejűsége ugyanaz. Tegnap óta, hogyha hívom, gyere bújjál Anyához, jön és a kicsi fejét a mellkasomra teszi. Annyira édes, egyre többet megért a világból, sokat mosolyog, sokat eszik, és 2 napja egyáltalán nem ébred éjszaka. Ahogy meglát egy edényt, hangosan felkiált “egyél”… és eszik is. Mindent megkóstol, mostmár a narancsot is, de egyre kevesebb babás kaját, már a reszelt almából sem kér, de hús bármilyen és jó nagy adag jöhet.

Hét foga van, az ekcémája pár napja nagyon szépen visszahúzódott, talán a bőrgyógyász által felírt krém hatása, vagy tényleg elmúlófélben van, nem tudom, de nagyon örülök a pillanatnyi helyzetnek. Szeret pakolni bármit, felmászik az ágyra, aztán bújócskát játszik, imád labdázni és szereti fel-le kapcsolni a villanyt. A nyelvét is kinyújtja és kacag,mosolyogva ébred:)))

És egyszer sem volt beteg az utóbbi hónapban, 76 cm és több, mint 9 kg:)))

Apor éppen rám csatlakozik, a nagylány pedig kommentálja az eseményeket:

Anya, olyan vagy, mint a tehén, mert neked is van tejed, a tehénnek is.

Csak te nem vagy állat.

És nem vagy pöttyös.

Még szerencse:)))

Hogyan is kezdjem? Olyan régóta nem írtam Róla, mert olyan régóta nem Ő az egyetlen… pedig ő az a típusú gyermek, aki minden másodpercben igényli a figyelmet, a törődést, a szeretetet, miközben teljesen önálló szeretne lenni. Hihetetlen  kettősség van benne, és ez sok mindent megmagyaráz.

Mióta Ő lett A Nagy tagadhatatlan, hogy kevesebb figyelem jut rá, bármennyire is igyekszem ezen változtatni, nem mindig tudok. Sokszor nem tudok. És esténként, amikor elaltatom,(mert mindig csak velem) fojtogat a sírás, hogy többet, jobban kellett volna vele lenni, csak vele. Persze, változott már a helyzet a tavaly óta, lassan egy éve már, hogy tesója van, és az első hónapok bizony embert próbálóak voltak. Mindent megtett, hogy csak rá figyeljünk, ami ugye egy pár hetes baba mellett(egy letehetetlen baba mellett) nem volt könnyű. Mindenkihez hozzáütött, két szót nem tudtunk váltani, mert folyton visított, ha átjött Anyukám vagy bárki a családból itt volt. Az oviból sokat hiányzott, mert sokat volt beteg(bizony, ennek is volt pszihés alapja), és nyilván ez is frusztrálta, ott sem igazán találta a helyét. Amikor épp nem volt beteg, reggelente iszonyú hisztik játszódtak le, nem akart menni, én pedig nem engedtem, úgy gondoltam, ha engedékeny leszek, aztán akkor megy, amikor éppen kedve van. És persze nem akartam, hogy még jobban kiessen az ottani kerékvágásból. Ráadásul nem is ottalvós, vagy ottebédelős oviról van szó, legkésőbb 1 órakor mindig itthon volt már. A helyzet változott azóta, pár hónapja már játszani is tudnak együtt, ha nem is a szó legklasszikusabb értelmében. Néha utánozza a Kicsit, cumizik, csapkodja a játékokat, a bútorokat, négykézláb mászik, beleül az etetőszékbe, lefekszik a kiságyba, etetni kell. Tudom, ezek mind figyelemfelkeltő akciók. Máskor pedig ő a Nagytesó, aki letagadhatná, hogy csak három és fél évvel nagyobb Apornál. Tudja, hogy hányas pelenkát hord, hány foga van, miket szeret enni, mit szabad a kezébe adni, szóval mindent. És egész jól kezeli azokat a helyzeteket is, amikor éppen babázni, építőkockázni, kártyázni szeretne, erre a Kicsi ott terem és rombol. Lehet, hogy később adja ki a feszültséget, de akkor sosem dühös.  Mégis, a hisztik szinte mindennaposak, és nem kis egyszerű hisztik ezek, hanem amolyan igazi Sarolt-hisztik, amikor leszakad az ég. De egy iszonyú fontos dolog van velük kapcsolatban, ami néhány hete jelentkezett: ahogy elül a vihar, jön és BOCSÁNATOT KÉR. Amikor először megtette, azt hittem, rosszul hallok, vagy csak viccel(mert van ám egy ironikus Sarolt is), de nem. Őszintén bánja, ha rosszat tesz, persze, ha belátja, hogy nem volt igaza, vagy tényleg hibázott. Tegnap este a szokásos fürdés-síkítozóspancsolás közben rálépett Apor lábára, én is megijedtem, kivettem a kicsit a fürdőkádból, felvittem a szobába, hogy megnézzem nem esett-e komoly baja. De amúgy máskor is így szoktuk, Ő még maradhat egy kicsit egyedül, majd az Apjával fogat mosnak és jönnek fel. De most sírni, sőt üvölteni kezdett, hogy csak velem mos fogat, anyakell, és amikor lementem, kiderült, hogy nem is a fogmosásról és nem is anyáról van szó, kétségbeesett arccal kérdezte, hogy van Apor.

Gyönyörűen rajzol, tervemben van, hogy kiválogatom az elmúlt néhány hónap legjobbjait, fotózom és felteszem. Táncolni járunk, kiváló ritmusérzéke van, és nagyon könnyedén mozog, szépen, dallamhelyesen énekel. Megerősödött az immunrendszere, remélem, nem szólom el magam, de alig volt beteg, főleg a tavaly télhez képest. Szeret kint lenni a hóban, előző években alig lehetett télen kicsalogatni a házból. Most ő kéri, hogy menjünk korcsolyázni, szánkózni, vagy csak úgy vadul rohangálni az udvaron. Az oviban balhézik rendszeresen, fiúkkal is, amin néha kuncogok, máskor elkezdek gondolkodni, hogy talán itthonról viszi a feszültséget levezetni. A legelső naptól ugyanaz a barátnője, a legjobb, és még három másik, de nem változnak a személyek, mindig ugyanazok. Talpraesett ott is, rendreutasít, ha kell, kijavít, de a kritikát is nagyon megszívleli.

Itthon is teljesen önálló. Vécézik, kezet mos, szirupos vizet készít magának, megkeni a kenyerét, zöldséget vág magának(közben Apornak is juttat egy-két falatot), távirányítót kezeli, youtoube-ot még nem engedem:) Imádja a gumicukrot, de legtöbbször fáj tőle a hasa, a csokit módjával, a pirospaprika, vajas, mézes bármikor jöhet. Sokszor nekiáll, összesöpri a morzsát a földről, felmos, poharat mosogat, segít sütit sütni mindig, főzni is néha. Rendberakja a gyerekszobát, összefogja a ruhákat, hozza a cumit, pelenkát, mikor amit kell.

Imádja még mindig a könyveket, már ott tartunk, hogy az Alice Csodaországban-t olvassuk. Minden nap csak 2-3 oldalt, de mindig tudja, hol hagytuk abba, és elég sokat ért belőle.

17 kiló és 105 centi. Imádom a makacsságát, a határozottságát, a szépségét, az eszét, a bátorságát, az önállóságát, a hisztijeit, a bizonytalanságait, a kedvességét, a rosszkedvét, a ragaszkodásást.

És a legfontosabb, hogy meg kellett tanulnom – tanulom ma is – másképp szeretni. Úgy is szeretni, hogy ő már nem egy édibédi kisbaba, aki visszamosolyog, és akit lehet puszilgatni, öltöztetni szép ruhákba, és gyönyörködni benne. Mert bizony néha visszaszól, azt vesz fel, amit akar, és akarom vagy nem, a legélesebb tükör, amit valaha elém tettek. Összes gyengeségemet, hibámat azonnal mutatja. De a jó oldalt is: mert neki én vagyok a legjobb anya a világon!