Sarolt világa

Apor nem sieti el a kétlábon való közlekedés elkezdését… még mindig mászik, ha vezetni akarjuk pár lépést vigyorogva megtesz, akár úgy is, ha csak az egyik kezét fogjuk, aztán letérdel és rohan a nagyon fontos dolgai után… Kedvence a labda mellett most a montessori torony, amelyet – ha nem is mindig a helyes sorrendben – összerak, az építőkockákat is igyekszik egymásba illeszteni, ha nem sikerül, iszonyatos hisztibe kezd. Apropó, hiszti, ha valamit elveszünk tőle, illetve, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő szeretné, megfejeli a padlót, csapkod, ha épp valamelyikünk a közelben van, az nem ússza meg ütés nélkül… ha nem, akkor játékot csap földhöz vagy üti a padlót…

Most van túl egy kétnapos betegségen, kicsit begyulladt a torka, felment a láza 39.ig, volt egy olyan éjszakánk, hogy sehogy sem tudtuk levenni a lázát, ezentúl az ibuprofennel nem is próbálkozok, mert hatástalan nála… végül a paracetamol kúptól jól kiizzadt és reggelre már jól volt. Elkezdtünk egy augmentin-kúrát a doktornő tanácsára, de amikor látta ő is, hogy teljesen jól van, abba is hagytunk. Na de így sem úsztuk meg hasmenés és gombásodás nélkül… probiotikum mellett!!! Most bedugult orrocskával küzdünk éjszaka, de ennél nagyobb baj ne érjen:)

A kismanónak már nagyon szűkös idebent, óriási a fefedezőkedve, alig várom már, hogy kint lehessünk hosszú órákat….

Az egyéves oltáson 77 cm-t és 9 kg-ot mértek. Étvágy továbbra is hatalmas, kevés dolog van, amit nem kér, most már a tejbegríz is elcsúszik, de örök kedvenc a sok-sok hús, a sajt, és persze a finom babasütik:)

A hónap újdonsága, hogy Apa hajnyíróval vágott abszolút ellenállhatatlan egycentis frizurát a fiának:)))

Kedden voltunk vizsgálaton, szó szerint tiszta ideg voltam a tízpercnyi várakozás alatt és amikor beléptünk a pirinyó rendelőbe, azt éreztem, hogy forog velem minden. Összeszedtem magam, Aport derékig levetkőztettem a vizsgálathoz, persze ott volt Apa is, nélküle hogy is lehetne végigcsinálni? Az én sajtkukac fiam sosemlátott nyugis formáját hozta, és édesdeden elkacarászott az asszisztensnővel, aki különböző játékokat adott a kezébe, vagy mutogatott neki és folyamatosan beszélt hozzá. Közben a doktornő először meghallgatta, majd uh-t készített egy jó húsz percig, persze semmit nem mondott, és én már azt hittem, baj van. Végül abbahagyta, és azt mondta, nincs semmi baj a fiammal, egészséges szíve van, nem szívbeteg, és egy év múlva újra megnézi, mert mindenkit visszahív, hogy lássa a fejlődést. Pont. Azt hitte, hogy én ennyivel megelégszem, pedig nem. Lehet, hogy ha nem olvasok el mindent, amit csak találok a neten a szívzörejről, akkor kielégítő lett volna a válasz, de így nem. Mondtam is, hogy akkor mitől van a zörej, lyukas a szíve, mi a gond vele? Miután figyelmeztetett kedvesen, hogy nem kell mindenféléket összeolvasni a neten(de hát szükségem van az információra, na), elmondta, hogy a szívzörej a sztetoszkóppal hallatszik. Az uh viszont nem mutat ki semmilyen rendellenességet, nincs “lyuk” a szívecskéjén, “a helyén van minden”, a szívhang jó. Nyugodjak meg végre, és ha már ennyire parázok nem vár egy évet, 9 hónap múlva újra megnézi. Közben Apor folyamatosan vigyorog a szőke asszisztensnőre, bújócskát játszik vele, és én még mindig nem tudom elhinni. Szép kis szíve van, és sosem lesz vele semmi baj.

Úgy vagyok ezzel a bloggal, hogy általában csak a jó dolgokat örökítem meg itt. Igen, tudom, hogy ez így nem objektív, nem egy valós kép rólunk, de hogyha majd évek múlva visszaolvasom/olvassuk a gyerekekkel együtt nem akarok a rosszra emlékezni… mert ugye, az emlékek általában megszépülnek… Most sem akartam és mégis. Tíz napja vittem oltásra a fiamat, és a doktornő szívzörejt hallott nála. Ez így kimondva maga a pokol volt nekem akkor, nem tudtam semmit erről, nem tudtam, hogy sokaknak van/volt, kinőtték, nem betegség, nagy többségben ártalmatlan. Csak a szót hallottam, szívzörej és összeomlott a világ. Napokig csak sírtam, mert ugye bizonytalan volt minden(ahogy részben ma is az), a doktornő visszarendelt egy hét múlva, mert “hátha tévedett”. Milyen sablonos, hogy amikor az ember úgy érzi, elveszítheti azt a valóságot, amiben él, teljesen átértékel mindent. Persze, próbáltam eddig is mindent legjobb lehetőségeim szerint tenni, de mégis néha úgy feküdtem le esténként, hogy többet, jobban is tehettem volna. Jobban velük lenni, önfeledten játszani… ilyenkor a hétköznapi dolgok úgy eltörpülnek, ilyenkor jövünk rá, mennyire nem fontos semmi más, csak az egészségük, a mosolyuk, és ez egy életre elég. Sokat gondolkodtam, ültem és fogtam az alvó fiamat(aki egyébként minden délután kiköveteli, hogy a délutáni alvásának felét valamelyikünk ölében töltse) és azt hittem, megszakad a szívem. De nem. Lépni kell tovább, tenni, amit kell, és elviselni mindent érte, értük. Aztán eszméltem kicsit, utánanéztem ennek a szívzörejnek, és már nem láttam olyan sötéten a dolgokat. Felhívtam kedves barátokat, rokonokat, és kiderült, majd minden családban volt valakinek ilyen problémája. Nem tudom, mi szerencsések leszünk-e, azt tudom, hogy már most azok vagyunk. Két gyönyörű gyerkőc szülei.

Keddre van időpontunk kardiológiai kivizsgálásra. Nincs messze. És tudom, szerencsések vagyunk.

…amikor tavaly febr. 13-án reggel felültem a buszra, hogy elinduljak oda, ahol majd megszületik a kisfiam. Egyedül akartam menni, azért busszal, aztán nem engedtek el magamban, és végül jött Emil is, és busszal mentünk a februári hóesésben. Olyan jó érzés volt, hogy ott ül mellettem, hogy tudtam, a műtét után is ott lehet pár percig velem, és a kisfiúnkkal. Aztán ahogy megérkezünk, elmúlik a nyugalom érzése, kimegyünk taxival a kórházhoz, intézzük a papírmunkát, legalább félórába telik, amíg minden kész, és felmehetek a nőgyógyászati osztályra. Ismerős nővérke is van, nagyon örülök, jön majd, bármire szükségem van, hozza, és jó vele beszélgetni. Aznap három vérvétel vár rám(miért nem lehet egybe levenni???), plusz három tesztinjekció vagy mi, az érzéstelenítés miatt. Mivel előre szólt az orvos, hogy ne egyek a vérvizsgálatok előtt, természetesen rosszulleszek, hányok, az utolsó tesztet már nem végzik el. Fekszem az ágyon délutántól, semmi dolgom a másnap délelőtti műtétig, és ez megőrjít. Olvasni próbálok, telefonálok, közben a pici úgy mocorog, ahogy szokott, mintha rögtön ki akarna bújni:)

…amikor másnap reggel hatkor ébresztenek, megint vizsgálatok, lázmérés, súlymérés(hogy lehet valaki ilyen vékony???), borotválás, beöntés brrrrr. Nyolc körül már lent vagyok a szülészeten, a műtő mellett egy kórteremben, hideg van, és olyan régi és kopott minden. Nst-re tesznek, már a hátam fáj a sok fekvéstől, majd bekötik az infúziót, egy kezdő nővérke legalább tíz percig bökdösi a kézfejemet, hogy a lepkét be tudja tenni. Nem tudja. Jön a főnővér, jól összeszidja, majd megmutatja, hogyan kell, ekkor már a plafonon vagyok, annyira fáj és idegesít és felháborít ez az amatőr hozzáállás. Jön az orvosom, megnyugtató a mosolya, közli, hogy a szobatársammal kezdik, majd következek én. Miután bekötik az infúziót, jön a főorvos, és meg akar vizsgálni, átköltözködök a felszereléssel a műtőbe, majd vissza az ágyra. Ez egy rémálom már most, próbálok koncentrálni arra, hogy nemsokára világra jön a fiam. Félek az ismeretlentől, kicsit a fájdalomtól is, de leginkább attól, hogy nem tudom pontosan, mi fog történni.

…betolnak a műtőbe, halálsápadt vagyok, gondolom, mert ahogy meglátom a fogókat, ollókat vagy micsodákat, és az egész műtőt, meg a sok embert(miért kellenek annyian egy császármetszéshez?) érzem, hogy émelygek, mindjárt rosszulleszek. Jön az altatóorvos, nagyon goromba, sőt paraszt, elkezd vitatkozni velem, hogy hány kiló is vagyok, és szólok neki, hogy várjon azzal az érzéstelenítővel, mert rögtön hánynom kell. Aztán mégsem hányok, betesznek még valamit az infúzióba, hogy jobban érezzem magam. Beadja az érzéstelenítőt, zsibbadni kezd a jobb lábam, aztán még két perc sem telik el sejtésem szerint és már vágnak is. Azt hiszem felsikoltok, mert nagyon fáj, érzem, ahogy serceg a bőröm, csíp, éget, szóval kib…ul fáj. De az orvos szerint NEM FÁJHAT, csak érzem, a fenébe is, kicsit nagyobb adagot adhatott volna abból az érzéstelenítőből. Mert másképp hogy fordulhatna elő az, hogy érzem, ahogy a FORRÓ magzatvíz végigfolyik a lábamon, ahogy vákummal kiszívják??? Ott ugrál körülöttem, méri a vérnyomásomat, nyomja az oxigént a képembe, mert látja, hogy mindjárt végem, egy nővér szorítja a kezemet, és pedig csak sóhajtozok, néha túl hangosan. Rémálom. Az orvosom próbál nyugtatni, aztán megszűnik tér és idő, ahogy kiveszik a fiamat, és meghallom a hangját. Mintha nem is velem történne. Odatartják és megpuszilom a selymes arcocskáját, utána már nem fáj semmi, csak nagyon kellemetlen. Talán hatott a zsibbasztó végre, vagy a hormonjaim léptek működésbe ilyen hamar. Kitolnak a műtőből, Emil ott van szürke pulcsiban, rajta köpeny, a szemében minden érzés ott csillog, de legfőképp az aggodalmat látom. Fogja a kezem és kérdezget, és én csodálkozom, hogy van erőm úgy ahogy beszélni. Lehet hogy jobb lenne hallgatni, tartalékolni az erőt, mert a hátam egyre jobban fáj és a seb is.

Délután 2 óra, amikor felvisznek a szobába 3 másik anyuka mellé, kettőnél már ott a kisbaba is. Annyira fáj a sebem az összehúzódásoktól, hogy ordítani tudnék, de összeszorítom a fogam, alvásra esélyem sincs. Próbálom kizárni a külvilágot, és túlélni ezt a fájdalmat. Kapok fájdalomcsillapítót, kb. 2 órán át így elviselhetőbb, aztán ugyanúgy fáj, vagy még jobban. Behozzák Aport, megfoghatom, puszilgatom, és készítek róla a telefonnal fotót, hogy nézhessem. Éjszaka vérzik a seb, nyomókötést tesznek rá, és én már teljesen erőtlenül(nagyon sok vért veszítettem) fekszem, az is megfordul a fejemben, hogy elvérzek.  Az orvosom persze sehol, csak másnap kora délelőtt érkezik, és megnyugtat, nincs semmi baj, estefelé már felkelhetek. Meg is próbálom, iszonyú nehéz, pont mint az első császárnál, de most mégis valahogy sokkal erősebbnek, tettrekésznek érzem magam, este már kimegyek egyedül a wc-re. A babás nővérek kérdezik, hogy reggel hozhatják-e a kis Aport. Naná, mondom, habár fogalmam sincs, hogyan fogom emelgetni, szoptatni, annyira erőtlen vagyok, de tudom, hogy a legjobb fájdalomcsillapító Ő lesz.

Reggel hozzák a fiamat. Az én fiam? Olyan ismeretlen az érzés, hogy megborzongok. Sarolttal nem így volt, akkor úgy elárasztott az anyaság érzése egyből, most csak nézegetem Őt, és próbálok barátkozni a gondolattal, hogy az enyém. Furcsa,  és megdöbbentő még leírni is egy év távlatából, de tényleg így volt. Aztán szopizni kezd mohón és sokat, estére már böfizik is, látványosan:) És ahogy félig lecsukott szemhéjjal alszik, hát folyton puszilgatnom kell:))) Nem sír sokat, és csak három óránként kér enni, ami szintén nagyon fura. Lassan gyógyulgatok, egyre több erőm van, már ki tudok menni az ebédlőbe, intézem a papírokat, hogy hazamehessünk. Mindenki felhív és gratulál, és lassan érzem, hogy tényleg megszületett az én drága, imádnivaló fiam. Tartom a karomban, nézem az ablakon át a hóesést, a fenyőket, és valami kimondhatatlan nyugalmat és teljességet érzek.

Itthon. Sült csirkével és tortával várnak. Megdöbbent, hogy Sarolt milyen nagy. És kezdődik a négytagú család élete. Eleinte csak sírunk mindannyian(na jó, Emil nem). Barátkozunk, tanuljuk szeretni egymást:)

Kényes téma, egyesek szerint hátnemmindegy, aztamiéppenvan, illetve amiszembejönaszupermarketben. Ha valaki másképp gondolja és igyekszik tudatosan, egészségesebben étkezni, azt különcnek tartják, legalábbis errefelé. Sokak szerint elsősorban pénzkérdés a táplálkozás, és azt gondolják, hogy a legolcsóbb akármit megveszik a boltban és ez a leggazdaságosabb, pedig nagyon sokszor nem így van. Nem akarok bírálni senkit, de ma rendesen kiakadtam, amikor a farsangi ovis megbeszélésen úgy “döntöttünk” – valójában én is, hiszen nem mondtam ellent – hogy a sütiket közösen, az üdítőt pedig mindenki vegye meg a saját gyerekének. Ugyanazt a márkájú cukrozott, szénsavas löttyöt. Igen, egyedülén közbeszólhattam volna, hogy a lányom sose itta meg a szénsavasat, sem víz, sem üdítő formájában, de csak mégjobban felhívtam volna magamra  a figyelmet, és azt nemszeretem(amúgy is felhívtam, hiszen az egyévesem kiabálva és sikítozva dobálta a játékokat szerteszét). Amúgy is több ünnepség volt, amikor csak az éngyerekem miatt kellett venni plusz egy szénsavmenteset, ha már üdítő. És ez csak egy példa a sok közül. Mégegyszer mondom, hogy nem akarok senkit sem bírálni, elítélni stb. Csak fura, hiszen olyan vidéken élünk, ahol megterem az eper, ribizli, az erdőben a málna, az áfonya, a szeder, ezekből nagyon finom házi szörpök készülnek és készítenek is sokan eladásra is. És ott, ahol régebben, még gyerekkoromban téli reggeleken szinte minden második háznál disznót vágtak, ma már inkább a szupermarketben szerzik be  a húst. Az oviban dobozos, bukarestben készült tejet kapnak a gyerekek, miközben sokkal közelebb, itt a Székelyföldön helyi termelők is készítenek zacskós vagy dobozos tejet is akár, vagy finom sajtokat, joghurtot is. És még jó, ha a saját termékeinket vesszük, de legtöbbször megnézzük azt a pár bani különbséget, és inkább megvesszük a másikat, a külföldit, vagy a bukarestit. De a legjobb az, amikor a férjem nemrég másik városban dolgozott pár napig, ott megkínálta a többieket házi, nálunk készült kolbásszal, amit mi töltöttünk, ezt egyszerűen nem hitték el… és ha elmondom, hogy szoktam pástétomot készíteni, nemcsak disznóvágáskor, hanem csak úgy, pl. csirkemájból és házi szalonnából, és ha kekszet esznek a gyerekek, az 90 százalékban nem bolti, hanem én készítem… és hogy mindez egyáltalán nem mindegy. Nem mindegy, hogy min nő fel a gyerek – margarinos vagy vajas kenyéren, és az a vicces, hogy lassan egyforma az áruk; csipszen vagy házi kaján, kólán vagy házi szörpön. Mert felnő mindenképp:) csak nem mindegy, milyen tartalékokkal rendelkezik…

Egyre többször gondolok az első szülinapra, tervezgetek, aztán lefújok magamban mindent, hogy majd lesz ahogy épp aznap eldöntjük, de annyira várom. Ugyanakkor pedig szinte visszaforgatnám az időt, pedig nem halványult az emlék, a sírós napoké, de mégis inkább a szépre emlékezem. Itt van, bármikor visszapörgethető a szülés fájdalma, de a következő kép már az, hogy mellettem van a kórházban a kiságyban, kint esik a hó, és én olyan boldog vagyok, leírhatatlanul. Aztán az első hetek itthon, a meleg fészek, a férjem odaadó gondoskodása, aztán a döbbenet, hogy Sarolt milyen nagy és mégis ugyanannyira kicsi, mert folyton sír, és folyton beteg. És mégis olyan jó visszagondolni, ahogy négytagú család lettünk azokban a hetekben, mind együtt, tele kérdésekkel, bizonytalansággal és szeretettel egymás iránt. Na de visszatérve Aporra… sokszor próbálom hasonlítani, és olyankor mindig elszégyellem magam, és rájövök, hogy mennyire más, mint a Nagy, talán csak az önfejűsége ugyanaz. Tegnap óta, hogyha hívom, gyere bújjál Anyához, jön és a kicsi fejét a mellkasomra teszi. Annyira édes, egyre többet megért a világból, sokat mosolyog, sokat eszik, és 2 napja egyáltalán nem ébred éjszaka. Ahogy meglát egy edényt, hangosan felkiált “egyél”… és eszik is. Mindent megkóstol, mostmár a narancsot is, de egyre kevesebb babás kaját, már a reszelt almából sem kér, de hús bármilyen és jó nagy adag jöhet.

Hét foga van, az ekcémája pár napja nagyon szépen visszahúzódott, talán a bőrgyógyász által felírt krém hatása, vagy tényleg elmúlófélben van, nem tudom, de nagyon örülök a pillanatnyi helyzetnek. Szeret pakolni bármit, felmászik az ágyra, aztán bújócskát játszik, imád labdázni és szereti fel-le kapcsolni a villanyt. A nyelvét is kinyújtja és kacag,mosolyogva ébred:)))

És egyszer sem volt beteg az utóbbi hónapban, 76 cm és több, mint 9 kg:)))

Apor éppen rám csatlakozik, a nagylány pedig kommentálja az eseményeket:

Anya, olyan vagy, mint a tehén, mert neked is van tejed, a tehénnek is.

Csak te nem vagy állat.

És nem vagy pöttyös.

Még szerencse:)))

Hogyan is kezdjem? Olyan régóta nem írtam Róla, mert olyan régóta nem Ő az egyetlen… pedig ő az a típusú gyermek, aki minden másodpercben igényli a figyelmet, a törődést, a szeretetet, miközben teljesen önálló szeretne lenni. Hihetetlen  kettősség van benne, és ez sok mindent megmagyaráz.

Mióta Ő lett A Nagy tagadhatatlan, hogy kevesebb figyelem jut rá, bármennyire is igyekszem ezen változtatni, nem mindig tudok. Sokszor nem tudok. És esténként, amikor elaltatom,(mert mindig csak velem) fojtogat a sírás, hogy többet, jobban kellett volna vele lenni, csak vele. Persze, változott már a helyzet a tavaly óta, lassan egy éve már, hogy tesója van, és az első hónapok bizony embert próbálóak voltak. Mindent megtett, hogy csak rá figyeljünk, ami ugye egy pár hetes baba mellett(egy letehetetlen baba mellett) nem volt könnyű. Mindenkihez hozzáütött, két szót nem tudtunk váltani, mert folyton visított, ha átjött Anyukám vagy bárki a családból itt volt. Az oviból sokat hiányzott, mert sokat volt beteg(bizony, ennek is volt pszihés alapja), és nyilván ez is frusztrálta, ott sem igazán találta a helyét. Amikor épp nem volt beteg, reggelente iszonyú hisztik játszódtak le, nem akart menni, én pedig nem engedtem, úgy gondoltam, ha engedékeny leszek, aztán akkor megy, amikor éppen kedve van. És persze nem akartam, hogy még jobban kiessen az ottani kerékvágásból. Ráadásul nem is ottalvós, vagy ottebédelős oviról van szó, legkésőbb 1 órakor mindig itthon volt már. A helyzet változott azóta, pár hónapja már játszani is tudnak együtt, ha nem is a szó legklasszikusabb értelmében. Néha utánozza a Kicsit, cumizik, csapkodja a játékokat, a bútorokat, négykézláb mászik, beleül az etetőszékbe, lefekszik a kiságyba, etetni kell. Tudom, ezek mind figyelemfelkeltő akciók. Máskor pedig ő a Nagytesó, aki letagadhatná, hogy csak három és fél évvel nagyobb Apornál. Tudja, hogy hányas pelenkát hord, hány foga van, miket szeret enni, mit szabad a kezébe adni, szóval mindent. És egész jól kezeli azokat a helyzeteket is, amikor éppen babázni, építőkockázni, kártyázni szeretne, erre a Kicsi ott terem és rombol. Lehet, hogy később adja ki a feszültséget, de akkor sosem dühös.  Mégis, a hisztik szinte mindennaposak, és nem kis egyszerű hisztik ezek, hanem amolyan igazi Sarolt-hisztik, amikor leszakad az ég. De egy iszonyú fontos dolog van velük kapcsolatban, ami néhány hete jelentkezett: ahogy elül a vihar, jön és BOCSÁNATOT KÉR. Amikor először megtette, azt hittem, rosszul hallok, vagy csak viccel(mert van ám egy ironikus Sarolt is), de nem. Őszintén bánja, ha rosszat tesz, persze, ha belátja, hogy nem volt igaza, vagy tényleg hibázott. Tegnap este a szokásos fürdés-síkítozóspancsolás közben rálépett Apor lábára, én is megijedtem, kivettem a kicsit a fürdőkádból, felvittem a szobába, hogy megnézzem nem esett-e komoly baja. De amúgy máskor is így szoktuk, Ő még maradhat egy kicsit egyedül, majd az Apjával fogat mosnak és jönnek fel. De most sírni, sőt üvölteni kezdett, hogy csak velem mos fogat, anyakell, és amikor lementem, kiderült, hogy nem is a fogmosásról és nem is anyáról van szó, kétségbeesett arccal kérdezte, hogy van Apor.

Gyönyörűen rajzol, tervemben van, hogy kiválogatom az elmúlt néhány hónap legjobbjait, fotózom és felteszem. Táncolni járunk, kiváló ritmusérzéke van, és nagyon könnyedén mozog, szépen, dallamhelyesen énekel. Megerősödött az immunrendszere, remélem, nem szólom el magam, de alig volt beteg, főleg a tavaly télhez képest. Szeret kint lenni a hóban, előző években alig lehetett télen kicsalogatni a házból. Most ő kéri, hogy menjünk korcsolyázni, szánkózni, vagy csak úgy vadul rohangálni az udvaron. Az oviban balhézik rendszeresen, fiúkkal is, amin néha kuncogok, máskor elkezdek gondolkodni, hogy talán itthonról viszi a feszültséget levezetni. A legelső naptól ugyanaz a barátnője, a legjobb, és még három másik, de nem változnak a személyek, mindig ugyanazok. Talpraesett ott is, rendreutasít, ha kell, kijavít, de a kritikát is nagyon megszívleli.

Itthon is teljesen önálló. Vécézik, kezet mos, szirupos vizet készít magának, megkeni a kenyerét, zöldséget vág magának(közben Apornak is juttat egy-két falatot), távirányítót kezeli, youtoube-ot még nem engedem:) Imádja a gumicukrot, de legtöbbször fáj tőle a hasa, a csokit módjával, a pirospaprika, vajas, mézes bármikor jöhet. Sokszor nekiáll, összesöpri a morzsát a földről, felmos, poharat mosogat, segít sütit sütni mindig, főzni is néha. Rendberakja a gyerekszobát, összefogja a ruhákat, hozza a cumit, pelenkát, mikor amit kell.

Imádja még mindig a könyveket, már ott tartunk, hogy az Alice Csodaországban-t olvassuk. Minden nap csak 2-3 oldalt, de mindig tudja, hol hagytuk abba, és elég sokat ért belőle.

17 kiló és 105 centi. Imádom a makacsságát, a határozottságát, a szépségét, az eszét, a bátorságát, az önállóságát, a hisztijeit, a bizonytalanságait, a kedvességét, a rosszkedvét, a ragaszkodásást.

És a legfontosabb, hogy meg kellett tanulnom – tanulom ma is – másképp szeretni. Úgy is szeretni, hogy ő már nem egy édibédi kisbaba, aki visszamosolyog, és akit lehet puszilgatni, öltöztetni szép ruhákba, és gyönyörködni benne. Mert bizony néha visszaszól, azt vesz fel, amit akar, és akarom vagy nem, a legélesebb tükör, amit valaha elém tettek. Összes gyengeségemet, hibámat azonnal mutatja. De a jó oldalt is: mert neki én vagyok a legjobb anya a világon!