Az én fiam, hogyha nekikezd valaminek, azt ezerrel csinálja. Alig pattant ki a két első őrlőfoga, rögtön egy bal oldali szemfogat is növesztett. Nem csoda, hogy patakokban folyik a nyála, éjszaka ébred és még mindig taknyos. És hogy milyen hétköznapokat élünk vele mostanság, az se semmi. Akaratos, de nagyon, kiabál, földreveti magát, sír, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő szeretné. S ha ennyivel nem ér célt, abba a fajta sírásba kezd, amitől elkékül és nem vesz levegőt. Erre van egy szép kifejezés, indulatgörcs, de sokan csak hisztiként ismerik. Olvasgattam róla, mert anno Sarolt is ilyen volt, de azt hiszem, nála nem fordult elő az, hogy hatszor egymásután fújtam rá, amikor végre levegőt vett. Teljesen fekete volt már az arca, még leírni is ijesztő. Az orvosunk azt mondja, le kell önteni vízzel. Legtöbb helyen azt olvasom, levegőt kell fújni rá, a sógornőméknek azt tanácsolta az orvos, hogy a hátgerincét kell maszírozni. Igazodjon el az ember a sokféle javaslat között. Próbálkozni kell, de legjobb elkerülni az ilyen helyzeteket, magyarán folyton a kedvében járni a kis rabszolgatartónak. Aki nemcsak itthon harcolja ki a figyelmet magának… Hét elején bőrgyógyászhoz mentünk, és nagyon hosszúnak tűnt a várakozási idő, sokan voltak előttünk. Hiába vittem neki ennivalót, játékot, hiába volt extra pihent, miután fölborított két széket és egy kisasztalt a váróban, összemaszatolta az ablakot, lecsavarta a fűtést, iszonyú sírásba kezdett. Kijött a nővérke és rögtön beszólított:) De megcsinálja ugyanezt a boltban, postán, bárhol, ahová kénytelen vagyok alkalomadtán magammal vinni. Hát így vagyunk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: