Úgy vagyok ezzel a bloggal, hogy általában csak a jó dolgokat örökítem meg itt. Igen, tudom, hogy ez így nem objektív, nem egy valós kép rólunk, de hogyha majd évek múlva visszaolvasom/olvassuk a gyerekekkel együtt nem akarok a rosszra emlékezni… mert ugye, az emlékek általában megszépülnek… Most sem akartam és mégis. Tíz napja vittem oltásra a fiamat, és a doktornő szívzörejt hallott nála. Ez így kimondva maga a pokol volt nekem akkor, nem tudtam semmit erről, nem tudtam, hogy sokaknak van/volt, kinőtték, nem betegség, nagy többségben ártalmatlan. Csak a szót hallottam, szívzörej és összeomlott a világ. Napokig csak sírtam, mert ugye bizonytalan volt minden(ahogy részben ma is az), a doktornő visszarendelt egy hét múlva, mert “hátha tévedett”. Milyen sablonos, hogy amikor az ember úgy érzi, elveszítheti azt a valóságot, amiben él, teljesen átértékel mindent. Persze, próbáltam eddig is mindent legjobb lehetőségeim szerint tenni, de mégis néha úgy feküdtem le esténként, hogy többet, jobban is tehettem volna. Jobban velük lenni, önfeledten játszani… ilyenkor a hétköznapi dolgok úgy eltörpülnek, ilyenkor jövünk rá, mennyire nem fontos semmi más, csak az egészségük, a mosolyuk, és ez egy életre elég. Sokat gondolkodtam, ültem és fogtam az alvó fiamat(aki egyébként minden délután kiköveteli, hogy a délutáni alvásának felét valamelyikünk ölében töltse) és azt hittem, megszakad a szívem. De nem. Lépni kell tovább, tenni, amit kell, és elviselni mindent érte, értük. Aztán eszméltem kicsit, utánanéztem ennek a szívzörejnek, és már nem láttam olyan sötéten a dolgokat. Felhívtam kedves barátokat, rokonokat, és kiderült, majd minden családban volt valakinek ilyen problémája. Nem tudom, mi szerencsések leszünk-e, azt tudom, hogy már most azok vagyunk. Két gyönyörű gyerkőc szülei.
Keddre van időpontunk kardiológiai kivizsgálásra. Nincs messze. És tudom, szerencsések vagyunk.
