Sarolt világa

Apor nem sieti el a kétlábon való közlekedés elkezdését… még mindig mászik, ha vezetni akarjuk pár lépést vigyorogva megtesz, akár úgy is, ha csak az egyik kezét fogjuk, aztán letérdel és rohan a nagyon fontos dolgai után… Kedvence a labda mellett most a montessori torony, amelyet – ha nem is mindig a helyes sorrendben – összerak, az építőkockákat is igyekszik egymásba illeszteni, ha nem sikerül, iszonyatos hisztibe kezd. Apropó, hiszti, ha valamit elveszünk tőle, illetve, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő szeretné, megfejeli a padlót, csapkod, ha épp valamelyikünk a közelben van, az nem ússza meg ütés nélkül… ha nem, akkor játékot csap földhöz vagy üti a padlót…

Most van túl egy kétnapos betegségen, kicsit begyulladt a torka, felment a láza 39.ig, volt egy olyan éjszakánk, hogy sehogy sem tudtuk levenni a lázát, ezentúl az ibuprofennel nem is próbálkozok, mert hatástalan nála… végül a paracetamol kúptól jól kiizzadt és reggelre már jól volt. Elkezdtünk egy augmentin-kúrát a doktornő tanácsára, de amikor látta ő is, hogy teljesen jól van, abba is hagytunk. Na de így sem úsztuk meg hasmenés és gombásodás nélkül… probiotikum mellett!!! Most bedugult orrocskával küzdünk éjszaka, de ennél nagyobb baj ne érjen:)

A kismanónak már nagyon szűkös idebent, óriási a fefedezőkedve, alig várom már, hogy kint lehessünk hosszú órákat….

Az egyéves oltáson 77 cm-t és 9 kg-ot mértek. Étvágy továbbra is hatalmas, kevés dolog van, amit nem kér, most már a tejbegríz is elcsúszik, de örök kedvenc a sok-sok hús, a sajt, és persze a finom babasütik:)

A hónap újdonsága, hogy Apa hajnyíróval vágott abszolút ellenállhatatlan egycentis frizurát a fiának:)))

Kedden voltunk vizsgálaton, szó szerint tiszta ideg voltam a tízpercnyi várakozás alatt és amikor beléptünk a pirinyó rendelőbe, azt éreztem, hogy forog velem minden. Összeszedtem magam, Aport derékig levetkőztettem a vizsgálathoz, persze ott volt Apa is, nélküle hogy is lehetne végigcsinálni? Az én sajtkukac fiam sosemlátott nyugis formáját hozta, és édesdeden elkacarászott az asszisztensnővel, aki különböző játékokat adott a kezébe, vagy mutogatott neki és folyamatosan beszélt hozzá. Közben a doktornő először meghallgatta, majd uh-t készített egy jó húsz percig, persze semmit nem mondott, és én már azt hittem, baj van. Végül abbahagyta, és azt mondta, nincs semmi baj a fiammal, egészséges szíve van, nem szívbeteg, és egy év múlva újra megnézi, mert mindenkit visszahív, hogy lássa a fejlődést. Pont. Azt hitte, hogy én ennyivel megelégszem, pedig nem. Lehet, hogy ha nem olvasok el mindent, amit csak találok a neten a szívzörejről, akkor kielégítő lett volna a válasz, de így nem. Mondtam is, hogy akkor mitől van a zörej, lyukas a szíve, mi a gond vele? Miután figyelmeztetett kedvesen, hogy nem kell mindenféléket összeolvasni a neten(de hát szükségem van az információra, na), elmondta, hogy a szívzörej a sztetoszkóppal hallatszik. Az uh viszont nem mutat ki semmilyen rendellenességet, nincs “lyuk” a szívecskéjén, “a helyén van minden”, a szívhang jó. Nyugodjak meg végre, és ha már ennyire parázok nem vár egy évet, 9 hónap múlva újra megnézi. Közben Apor folyamatosan vigyorog a szőke asszisztensnőre, bújócskát játszik vele, és én még mindig nem tudom elhinni. Szép kis szíve van, és sosem lesz vele semmi baj.

Úgy vagyok ezzel a bloggal, hogy általában csak a jó dolgokat örökítem meg itt. Igen, tudom, hogy ez így nem objektív, nem egy valós kép rólunk, de hogyha majd évek múlva visszaolvasom/olvassuk a gyerekekkel együtt nem akarok a rosszra emlékezni… mert ugye, az emlékek általában megszépülnek… Most sem akartam és mégis. Tíz napja vittem oltásra a fiamat, és a doktornő szívzörejt hallott nála. Ez így kimondva maga a pokol volt nekem akkor, nem tudtam semmit erről, nem tudtam, hogy sokaknak van/volt, kinőtték, nem betegség, nagy többségben ártalmatlan. Csak a szót hallottam, szívzörej és összeomlott a világ. Napokig csak sírtam, mert ugye bizonytalan volt minden(ahogy részben ma is az), a doktornő visszarendelt egy hét múlva, mert “hátha tévedett”. Milyen sablonos, hogy amikor az ember úgy érzi, elveszítheti azt a valóságot, amiben él, teljesen átértékel mindent. Persze, próbáltam eddig is mindent legjobb lehetőségeim szerint tenni, de mégis néha úgy feküdtem le esténként, hogy többet, jobban is tehettem volna. Jobban velük lenni, önfeledten játszani… ilyenkor a hétköznapi dolgok úgy eltörpülnek, ilyenkor jövünk rá, mennyire nem fontos semmi más, csak az egészségük, a mosolyuk, és ez egy életre elég. Sokat gondolkodtam, ültem és fogtam az alvó fiamat(aki egyébként minden délután kiköveteli, hogy a délutáni alvásának felét valamelyikünk ölében töltse) és azt hittem, megszakad a szívem. De nem. Lépni kell tovább, tenni, amit kell, és elviselni mindent érte, értük. Aztán eszméltem kicsit, utánanéztem ennek a szívzörejnek, és már nem láttam olyan sötéten a dolgokat. Felhívtam kedves barátokat, rokonokat, és kiderült, majd minden családban volt valakinek ilyen problémája. Nem tudom, mi szerencsések leszünk-e, azt tudom, hogy már most azok vagyunk. Két gyönyörű gyerkőc szülei.

Keddre van időpontunk kardiológiai kivizsgálásra. Nincs messze. És tudom, szerencsések vagyunk.