Egészen megdöbbentő, hogy egy hét híján három év telt el azóta, hogy először megláttam, a karomban tarthattam a Kislányomat. Az idő gyorsan telik, de ennyire… hiszen csak most volt, hogy hazajöttünk a kórházból, és olyan hatalmas volt a boldogság, a szeretet körülöttünk, és alig hittük el, hogy az a kis háromkilós apróság a Mi Gyermekünk… a gyönyörű babázós időszak, a hosszú séták, az első felülés, a mindigmosolygó arcocska… Aztán a kétéves hisztigombóc, aki már nagyon tudja, hogy mit akar, dacol, de általában csak velem és az apjával, nem akarja, hogy dolgozni menjek, kiborul mindenért, szégyenlős, fél a férfiaktól, az idegenektől, mindenre a “nem” a válasza…
És most a hároméves nagylány, aki az akaratosságából mit sem veszített, a “nem” még mindig az általa leggyakrabban használt szó(kiegészülve azzal, hogy “nemmondommeg”)… a legszembetűnőbb változás, hogy mintha elfújták volna a szégyenlősségét. Mindenkivel szóba áll, beszélget, nagyon közvetlen, barátkozó, és azt hiszem, ennek örülök a legjobban. Egészséges lelkű kis rosszcsont lett belőle, és erre nagyon büszke vagyok. Tetszett, hogy egy órát ottmaradt a játszóházban nélkülünk egy idegen helyen, gondolom megértette az okos kis fejével, hogy vissza fogunk menni, nem hagyjuk el. Tetszett, hogy Miki lagzijában délután öttől éjfélig megállás nélkül táncolt, a pörgő szoknyájában. Tetszett, ahogy a vonaton odament idegenekhez, és beszélgetni kezdett velük, és a két kisfiút, akik mellettünk ültek, megölelgette, majd elvette a játékaikat:) Tetszik, hogy önálló, öntörvényű és akaratos, néha bújós(anyakell), feleselős, érzékeny, jókedvű és hisztis, és nagyon-nagyon szeretnivaló.
Tetszik, hogy már el tudja mondani az érzelmeit, és megfogalmazza a gondolatait, hogy örül-habár még nem egészen érti- a Tesókának(ahogy Ő nevezi), már a kiságyát is neki adta…
Nemsokára oviba megy. Nemsokára Tesója lesz. Távolodunk kicsit, de remélem, hogy közeledünk is. Lélekben. Sok-sok boldog szülinapot, drága Saroltom!
