2011. június 18., szombat – újabb kirándulás, amiből végül túra lett:) Nem olyan kemény, mint a Csudáló, de ahhoz képest, hogy egy könnyűsétás osztálykirándulásnak indult, “elveszett” az iskolabusz, és hosszú kilométereket gyalogoltunk a Békás-szorosban(azelőtt a tó körül). Saroltnak szava sem volt, nem kellett felvenni, a 10 éveseket megszégyenítő kitartással rótta a kilómétereket, nem nyafogott, nem volt éhes-szomjas. Ha nagy lesz, kitartó túrázó lesz:)))
2011. június 11-12-én
Az este lefeküdtünk, szorosan egymás mellé, befelé fordult, pedig máskor még jó ideig hancúrozni szokott, meg mesélni nekem. Kérdezem tőle: mesélsz valamit?
Most nem, Anya, olyan fáradt vagyok, aludjunk!
Tegnap délután csak Apáról beszéltünk, hogy miért nem szereti az esőernyőt, hogy mikor jön haza, hogy mit csinálhat éppen most, aztán Sarolt kijelentette, hogy addig nem fürdik többé, amíg Apa haza nem jön, “mert holnap este jön, és akkor megfürdet, és Te ne fürdessél meg!”
Mondom Neki, hogy rossz vagy, mire ezt feleli: “nem biztos…”
Sokat ül az ölembe mostanság, és amikor hazaérek, kitárt karokkal fogad, és sokszor játssza “kicsi baba vagyok”, olyankor meg kell itatni, és ölbe venni… szeretem ezt a nosztalgiát, hiszen nemsokára három éves, régen kinőtt már a babakorból…
… ezekről akarok írni. Nem tudok egy pozitív hangú élménybeszámolót produkálni, pedig elég sok okom lenne rá. Csak egyvalami miatt nem, és ez egy kullancs, amit vasárnap délben szedtem le Sarolt lábáról, teljesen épen, de mégiscsak egy kullancs volt, a fene egye meg. Kirándulni voltunk a Csudálón, bőrig ázva érkeztünk, és már ettől kiakadtam kicsit, hiszen esőben-sárban erdei ösvényen gyalogoltunk majd’ egy órát. De úgy tűnt, a szervezetünk bírja a gyűrődést, és a szombat délután és vasárnap délelőtt nagyon kellemes volt, jó volt látni, ahogy Sarolt feltalálja magát a gyerekek között, talán még túlságosan is… De a kullancsokkal nem számoltam… néhány perce váltunk meg a harisnyától, és már meg is jelent a térdhajlatában egy mákszemnyi bogár. Nagyon időben vettem le… de azért mégis megcsípte.
A csípés azóta elhalványodott, de az utóbbi napjaim szinte folyamatos rettegésben teltek. Mert ugye, ha az embernek nincs orvos ismerőse(és a gyermeke mindig olyankor produkál betegséget, amikor hétvége, adott esetben hosszú hétvége van), akkor mit tesz? Az internetet hívja segítségül, pedig tudja, hogy egymásnak ellentmondó információk halmaza van jelen, és lehetetlen eldönteni melyik helyénvaló. Nem először történik, hogy remegő lábakkal, kétségbeesve állok fel a székről egy-egy ilyen netezés után, és mindannyiszor elhatározom, hogy soha többé nem használom ilyen célra a világhálót.
Ma orvosnál voltunk, a csípés helye már alig látszik, a doktornőnk is megerősítette, hogy a kullancs egyetlen darabkája sem maradt a bőrben. Saját megnyugvásunkra elvégeztethetünk 6 hét múlva egy vértesztet, amely kimutatja(állítólag), ha netán baj lenne. Az egy éves lappangási idővel, meg a két hetes immunválasszal nincs mit kezdjek… ahányszor eszembe jut, mindig elkezdek rettegni, de remélem, elfelejtjük… és nem egy év múlva.
A kirándulás azért nagyon jó volt, Zsuzsiék, Kingáék nagyon köszönjük az élményeket!
Képek hamarosan… ha kicsit helyrejövök és minden rendben lesz…
Leül az ágyra, maga elé néz, és szomorúan mondja: “Apa kell”, de ez már nem követelőzés, csak csendes-szomorkás-nagylányos módja annak, hogy kifejezze a hiányérzetét. Apa, Emil másfél napja elutazott, és mi tagadás, nagyon-nagyon hiányzik. Üres a lakás, az udvar és elképzelni sem tudom, hogyan lehet ezt hosszabb ideig csinálni… pedig régóta tervezünk egy külföldi néhány hónapos munkát Neki, de még nem tudtuk rávenni magunkat. Érthető, hogy miért…
Tegnap este hosszasan mesélt Apának a telefonba és azt kérdezte, milyen ágyban fogsz aludni? És amikor elköszöntek, kifli lett a szája:( Sajnos nem tudjuk, mikor látjuk újra Őt, meddig tart a munka, két hét, talán három, vagy egy hónap? Nagyon várjuk haza…
Idén nem volt igazi gyermeknapunk. Sarolt lázasan, taknyosan itthon volt, én pedig dolgoztam, reggeltől estig. Épp aznap. Éppen gyermeknapon, mert éppen gyermeknapot szerveztünk. Soha többé ilyen napot nem szeretnék. Pedig jól sikerült a rendezvény, de nekem teljesen mást jelentett. Aztán hétvégén bepótoltuk persze, egész végig együtt voltunk, de azért a hiányérzet megmaradt, és az elveszett időt bepótolni sosem lehet… De azért ma gyermekkoncerten voltunk, csak mi ketten, bringával. Gryllus Vilmos és Kaláka dalokat énekeltünk, felismerte a katicabogarat, a tavaszi szélt, a bohócosat… én meg örültem… még akkor is, amikor láttam, hogy majdnem az összes gyerek tapsol, ő pedig még azért sem!
Régebben azt képzeltem, hogy nekem nem lehet gyerekem. Talán köszönhető ez a “nagyfokú” önbizalmamnak, de tény, hogy azt hittem, képtelen leszek a feladatra. Később, amikor már el mertem képzelni, egy fürtös hajú kislányt láttam(leglegmerészebb álmaimban kettőt), aki nagyon rossz, és egy vörös hajú kisfiút:))
Az álmom első része valóra vált, a kislány fürtös hajú és eléggé csintalan:))
De nem volt ez mindig így… másfél éves koráig alig volt haja, és az is nagyon vékony szálú, pihés babahaj. Aztán a tarkóján megjelent egy kicsi fürt(ami imádott nagytatámot juttatta mindig eszembe), amit gondosan fésültem, és amikor a sapka miatt néha kiegyenesedett, nagyon csalódott voltam… És a babahajból mára igazi kislányhaj lett, még mindig eléggé vékony szálú, de sűrű, és fürtös:) igazi oroszlánsörényhez kezd hasonlítani, amit egy igazi kisoroszlán visel.
Aki a saját feje után megy már most. “Nem szogadok fót” mondja, és be is tartja. Még akkor is, ha büntetést kap, neadjisten vízzel leöntjük. Nem száll ki a veteményesből(miután letaposott két aligélő karalábépalántot), pedig öten kérjük rá. És amikor keményebb módszerekhez folyamodok, sír, de utána úgyis visszamegy.
Majd az esti bográcsozás alkalmával kézzel nyúl az ételbe, és a leveses kanállal megkavarja a pohár sört. A kutyát maroknyi kövekkel dobálja. A bicikli ülésre feláll, majd egyik lábát leteszi és hajtja magát: “rorrerezik”. De jó is tud lenni. “Kéremszépen”-így kér mindent, és ha nem kapja meg csak öt perc múlva, már nem kell. Megsértődik, és azt kérdezi, most miért vagy rossz? miért veszekedsz velem? – és addig perel, amíg tényleg elhiszem, hogy én vagyok a könyörtelen, szívtelen, szigorú…
És a “mísor” folyik máshol is, nemcsak otthon. A ballagási ebéden, ahol több, mint százan vannak, és ő nem akar nadrágot venni, pedig már nagyon hideg van. És a cipőt is lehúzza, az udvaron üvölt, a cipőket eldobja és mindenki minket néz. Naná. Van miről beszélniük a gyerekes szülőknek egy darabig. De majd elfelejtik:)
De kisangyal is tud lenni. Segít főzni, tésztát gyúrni, palántot ültetni, elrakni a játékokat, asztalt teríteni. Fogat mos egyedül, eldobja a szemetet, cipőt húz, Dédit vezeti az udvaron, mert “öreg, nem tud menni”. És tegnapelőtt megtanult egyedül menni a háromkerekűvel.
Kiszámíthatatlan, főleg az idegenekkel, de néha azokkal is, akiket a legjobban szeret. János nagybátyja a legmostohább sorsú, mert néha még ránézni sem hajlandó, máskor pedig órákig játszik vele. Szeszélyes, és mikor hisztizik, szinte leszakad az ég. És amikor vége van, rögtön süt a nap, ragyog, és a szivárvány ezer színe tündököl a szemében.
