Varázslat

 … ha azt mondja a pincekulcsnak: olló(pedig tudja, hogy nem az:) – és “levágja” vele a lábujjáról a körmöket, utána kifesti színes ceruzával, és a végén bekrémezi igazi krémmel

… ha azt mondja mérgében: menj a kutinnyába(tud ám csúnyát is, nagyon csúnyát, de azt is tudja, hogy haragszunk érte…) és ha megkérdezzük, az hol van, bölcsen mosolyog, és rámutat a könyvespolcra, vagy az esőáztatta selymes fűre, vagy bármire, ami éppen eszébe jut

… ha rosszalkodik és rászólok, már mondja: tudom, megbeszétük, anya…

… ha felhúzza az apja “pacsucsát” (43-as) és azt mondja: egyensúlyozom…

… ha evés után azt mondja: fáradt vagyok, feküszünk le…

… ha mondom, hogy szeretlek és rávágja: ÉN IS TÉGED

… ahogy leül és rajzol, szinte minden színt megnevezve, és Ubult, a kutyánkat feketével rajzolja(mert tényleg fekete), és ha Mamát rajzol, vagy Tatát, akkor azt lilával, mert az a kedvenc színe

… ahogy rávágja “segítek”, ha azt mondom, megyek ebédet főzni, és tényleg segít, hozza-viszi amit a kezébe adok, és nagyon boldog, hogy hasznos dolgot csinálhat

… ahogy kimondja: léccivessssssssss, na, annak nem lehet ellenállni, bármi is legyen az…

… ahogy felébred, és meglát, rögtön mosolyog, de nem kisbabás már ez a mosoly… az én nagylányom mosolyog és olyan édesen átölel, hogy sírhatnékom támad

… ahogy átölel és azt mondja: seletlek, nincs annál nagyobb varázslat!

…