Sarolt világa

Vitázik, érvel, szaval, énekel és egyetlen nap sem telik el úgy, hogy ne nevetnénk egy jót Vele/miatta:

Saját szóalkotás a nadkoja(mekkora nagy!

Sétálunk a mezőn:

– Anya! Nem tudom szejetni azokat a fejhőket(mutat az égre)

-És miért nem?

– Mejt csúnyák… síjtak!

Apa most egy nagy városban dolgozik, több időt van távol, de a gondolatainkban, a beszélgetéseinkben jelen van, ezért amikor megszidom, lebiggyeszti a száját és jóhangosan:

– Medek a vájoson, megkejesem hol van APa!

Amikor rászólok ezredszer, hogy ne kapcsolja be a számítógépet, mert úgysem tudja használni perszehogy visszafelesel:

De! Tudok kamiont, kötőt nézni, jajzfijmezni! Tudok, tudok!!!

Elalvás előtt: Anya! ANYAAAAAAAAA! Méjt van sötét? Méjt aluszik mező? Hol van taktojos Sajolta(szomszéd kislány, értelemszerűen traktorjuk van:))

És a kedvencem, csak úgy, amikor átölel, jól megszorongat, szejetlek édeszanám!!!

Saroltnak egy Dsida Jenő-verset választottunk az anyák-napi műsorhoz, tanulgattuk itthon, vagyis mondogattuk házimunka közben, játék közben és lefekvés előtt. A kicsi jött-ment körülöttünk ilyenkor sejtelmes mosollyal, egy szó tetszett neki a versből, “esdve”,olyankor közbeszólt, de máskor nem mutatta jelét annak, hogy egyszercsak előáll a mutatvánnyal. Az anyák napja csodásra sikeredett, Sarolt gyönyörűen elszavalta a verset, csodás hangjától csak úgy visszhangzott a templom(nem vagyok elfogult…) Aztán másnap reggel a fiam felébredt, mellém bújt ahogy máskor is szokott, megfogta az arcomat(jaj, azok a fekete szemek…) és szégyenlősen-büszkén előadta a vers első hat sorát:

Köszönöm istenem az édesanyámat

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat

Körülvesz virrasztó, áldó szeretettel

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.

Áldott teste-lelke csak érettem fárad

Köszönöm istenem az édesanyámat!

A minimális selypítésen kívül semmi “hiba” nem volt benne. Hogy elolvadtam az enyhe szó, egyáltalán nincs kifejezés rá, hogy mit éreztem. Csodálatot elsősorban. Olyan ember a fiam, akit már kétévesen csodálni lehet. Ahogy viselkedik, ahogy megold helyzeteket, ahogy szerénykedik, miközben hatalmas dolgok birtokában van… Tudom, elfogultnak tűnik, de már most egy olyan kis egyéniség, hogy csak na! Persze rombol néha, és hisztizik, kiborít, leborít, kiönt,  hajat tép(a Saroltét…), sárban dagonyázik(szó szerint), farakásra felmászik(ha már ott van…), homokkal szembeönti akiket a legjobban szeret de azért mégiscsak egy nemeslelkű, csupaszív kissrác ő:)))

Mindig nagyon várom az ünnepet, készülök fejben, recepteket keresgélek, tervezgetek, díszítek, takarítok, bevásárolok, és mindeközben az ünnep hangulata jár a fejemben. Az éppen aktuálisé, legyen az húsvét, karácsony, vagy egy szülinap. A fejemben van egy forgatókönyv, egy íz, egy illat, egy arc, egy érzés. Persze, minden évben bejön valami új dolog is a képbe, és ez nem mindig jó. Tavalyi húsvétunk egy részét az ügyeleten töltöttük, a másik részét négyesben itthon gyógyszeres dobozok, orrszívó, lázmérő társaságában és rengeteg szorongással, félelemmel. Nem volt ünnepi abrosz, és nem tudtuk várni a locsolókat sem. Nem volt nagy húsvétvasárnapi séta és “illatos” hétfő, és jókedv, az aztán egy csepp sem volt. És idén kicsit félve készültem/készülök, nehogy megint… Aztán a minap egy fiatal, jól szituált lány beszélgetését hallottam akaratlanul, amikor elhangzott(és nem a beszélgetőpartner idős néni hozta fel a témát!), hogy igen, jön az ünnep, csak hát “már ez is” olyan semmilyen és legyünk már túl rajta. Az idős néni bólogatott, aztán továbbálltak mindketten, én pedig bambán álltam még vagy öt percig. Hogy most akkor mi is történik? Látjuk még valamiben a jót, vagy már az ünnepek is csak hétköznapok, méghozzá a rosszabbik fajtából, mert ilyenkor muszáj mindent. Takarítani, sütni-főzni, templomba menni, tojást festeni, és csodák csodája, mindegyik olyan tevékenység, hogy végzése közben lehet gondolkodni is. Mindenről, bármiről. Hogy ünnepi hangulatba tudjunk kerülni, hogy nyitott szívvel várjuk a csodát, az újat, a mindig ugyanazt. Keressük magunkat közben… mert az ünnep nem hoz mást, csak lehetőséget. És ebből a lehetőségből bármit kihozhatunk… örömet szerezhetünk, megújulhatunk, Adhatunk valamit magunkból, valamit a világból. Hogy mi is kapjunk…

Gyakran jön rá heves féltékenységi roham, olyan szenvedéllyel éli meg ezt is, ahogy minden egyebet.

Pedig azt hittem, szeretni egyszerű, főként egy gyereket, a sajátomat. Nem ferdíteni, mindig az igazat mondani neki, sokat nevetni, beszélgetni, mesélni, simogatni, dicsérni, bíztatni. És mégsem elég?

Mert néha felrója, hogy nem szeretem eléggé, nem annyira, mint az apját vagy a tesóját. Árgus szemekkel figyel, hány puszit adok Apornak, hány szem kekszet, hány ölelést. És ha több, mint ami neki jutott, jön a balhé. Hiszti, sírás, engemnemszeretsz, akárelismehetnék, aportjobban, nempuszilszmeg, elvagyokhanyagolva. És ilyenkor, ha elmúlt a roham, mindig leülünk és megbeszéljük. Persze, megért mindent, hiszen okos kislány ő. És mégis… Neki ez kell mindennap, hogy én elmondjam, szinte óránként, mennyire szeretem, pedig tudja, tegnap ez is kiderült. Tudja, csak hallani akarja…

Új időszak kezdődik… főként számomra, de ez a kis családom életére is ugyanúgy hatással lesz. Munkát vállalni két kis gyerkőc mellett nemcsak nehéz, hanem egyenesen kihívás. A kétéves gyerek még nem mehet oviba, bölcsi nincsen, nagyszülők dolgoznak… A régi munkahelyem szóba sem jöhetett, hiszen sehogy sem tudtam volna napi 8-10 órát(plusz utazás) vállalni és havonta minimum egy hétvégét. Minimális fizetésért. Maradt a keresgélés, a bizonytalanság, hiszen ezen a vidéken nagyon nehéz munkát találni. Valahogy semmiből sincs hiány, mindenhol éppen annyian vannak, amennyi muszáj, és ha nem vagy az ismerősöd ismerősének a jóbarátja, elég kevés az esélyed… Próbálkozok persze, és még ha sok időt emészt is fel, próbálok pozitív maradni, és az is igaz, hogy elkezdtem már valamit, ami szinte reménytelen, de hátha mégis összejön… Emiatt most úgy néz ki a napunk, hogy a reggeli rutinok után – öltözés,(hisztivel), majd Sarolt és Apa indulnak, utána nekünk reggeli, kávé, odateszem az ebédet, majd leülök a gép elé dolgozni, telefonálgatok sokat. Apor mintha érezné, hogy jobb lenne csendben maradnia, folyamatosan kiabál, brummog hangosan, mondókázik hangosan. Ez kb másfél óra, több nem tud lenni, mert utána már unatkozik, dobál mindent, kiönti a vizet, vécébe belenyúl, lerángatja az abroszt, összeírja a falat stb. Indulunk az oviba, ahonnan alig tudunk eljönni, hazaérünk ebéd, majd elaltatom Aport és a másfél órában amíg alszik kellene foglalkozzak Sarolttal, összeszedjem romjaiból a nappalit, és maileket küldözgessek(a mosogatást, teregetést be sem merem táblázni, úgyse jön össze). Ennek kb. a fele sikerül. Ahogy felébred mostmár kint lehet lenni akár 2 órát is sötétedésig, ilyenkor Mama beszáll egy kis időre, hogy tudjak haladni a dolgaimmal(tűzgyújtás, teregetés ilyesmik). Bejövünk hisztivel az udvarról, ilyenkor kapnak ennivalót, addig csendben vannak és én elmosogatok, rendbe rakom a konyhát, ekkorra jó esetben Apa is megérkezik, átveszi a meglehetősen hangos társaságot, én vacsorát készítek, vagy neadjisten leülök/lerogyok 10 percre a gép elé, vagy csak úgy nézek ki a fejemből. Vacsora, minden második este fürdetés, utána altatás(mostmár szopi nélkül!), majd tíz után újabb műszak nekem: mosogatás, rendrakás, és végül a gép előtt még egy óra munka. Hát így.

17 éves korunk óta együtt vagyunk, 17 éve annak. Az a szó már tényleg nem elég… sok-sok egymás nélkül töltött hét, hónap, öröm, küzdelem, kétségek, házasság, gyerekek, bizalom, hit, tisztelet, veszekedések, boldogság, szerelem, fájdalom. Talán minden érzés megvolt már, és mégsem adnám semmiért ezeket az éveket. Minden percet szerettem, és remélem, még nagyon sok minden vár ránk. Bármi legyen is az…

… be nem áll a szája. Már érvel, megsértődik(olyankor mondja, hogy síjsz, és lebiggyeszti a száját, ennivaló:), kérdez, válaszol. Ime:

Ma reggel két kis karját nyújtja felém, szejet, mondja és én elolvadva felveszem, puszilgatom, mire Ő:

-Anya, csocsit kéjsz!

Ha szólok, hogy rakja el a játékokat: Nem tudod! Anya eljakja!

Ha valaki bejön, akihez nincs kedve: Haza, haza! Ájféje!

Ha valamit akar: Apoj isis!

Ha öltözünk, csak egyetlen sapkáját szereti, és így magyarázza meg: Nemkell ez! Másikot! Színűt!

Mondókázik, csillog a szeme, amikor velünk mondatja(egymás után tízszer) és már Ő is tudja a Béka a fa tövén-t, a Csigabigát, a Nyuszi hopp-ot.

Nem mintha meglepne, és nem mintha nem lenne már gyakorlatom benne, de rengeteget hisztizik. És vicces, mert most is ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint “az elsővel”. Mit tegyek, hagyjamhogysírjon-fetrengjen, vigasztaljammeg, öntsemlevízzel, észresemvegyem, vagy ezeket kombináljam, de akkor hol marad a következetesség? Persze ilyenkor nemcsak visít, dobálja magát, hanem még azt is kiabálja, hogy hagyjál, hagyjál… Olyan cuki az a csepp kis ember, aki elvárja, hogy békén hagyjuk, miközben még szinte mindenben segíteni kell neki. De azért már nagyon önálló is. Egyedül iszik teát, kakaót pohárból, segít asztalt teríteni(abrosz, tányér, vijja), fogat mos, elrakja a játékait, amikor akarja(helye, helye), rajzol, bújócskázik, kártyázik(tejössz) és még mi mindent…

Na és rengeteget beszél, többnyire tiszta hangokat mond, k, cs betűket, és mostmár lassan rövidebb mondatokat is: Sajolt aszik, beteg, síj, add ide cicit, ha valamit akar, teis, este szól, hogy abás,abás(alvás), ájféje(állj félre), minden ételnek mondja a nevét, ez fontos, mert jó az étvágya és szeret enni… főleg húst:) de a szalonnát sem veti meg:))) Utóbbi időben a teát is kéri, eddig sose itta meg, és hetente egyszer-kétszer a kakaó is jöhet.

Ekcéma ugyanaz.

Fogak száma ugyanannyi.

De a cukisága, az napról-napra növekszik:)))

12kg és 85 centi. És nemsokára kétéves.