Tudtam, hogy egyszer eljön a dackorszak, tudtam, hogy mi sem ússzuk meg és előre felkészültem, utánaolvastam, hogyan kell kezelni, elkerülni stb. és határozott elképzeléseim voltak, hogyan fogom csinálni. Most mégis tanácstalanul állok a történtek előtt.
Ma három dühkitörése volt amúgy csodálatosan kedves, mosolygós de roppant határozott lányomnak. Most délután négy óra van és elaludt, de hajaj, messze még az este. Apropó tegnap este ugyanez a földrevetődős hiszti volt műsoron, de mivel kicsit meg van fázva, és tegnap keveset aludt, gondoltam, csak emiatt történhetett…
Már kb egy hónapja próbálkozik a földrevetemmagam és úgycsinálokminthasírnék-produkcióval, és én nagyon-nagyon naiv és kezdő anyukaként azt hittem, hogy na igen, ez az a bizonyos dackorszak, hát ez semmi, az én lányom nem is olyan hisztis, nagyon finoman csinálja. Ma viszont negyedórán keresztül fetrengett a földön/ágyban a kezeivel hadonászott ha felé akartam nyúlni, és elkékülve üvöltött. Először próbálkoztam szép szavakkal, öleléssel, de eltaszított magától és utána csak néztem, megdöbbenve és azon gondolkodtam, mi mehet végbe most benne. Dühös és elkeseredett, rám haragszik, mert nem hagyom rajzolni, altatni akarom, és próbálgatja, meddig bírom, mikor adom fel. Nagyon szeretem, és nagyon “lágyszívű” vagyok, de nem adtam fel. De Ő sem. A legutóbbi kitörés úgy ért véget, hogy belealudt.
Nem tagadom, nehéz… nem rákiáltani, nem leönteni hideg vízzel(sokak szerint ez a tuti tipp), nem adni neki okot rá, nem mutatni hisztizésből példát… De próbálok arra gondolni, ez is elmúlik, olyan hamar, mint ahogy elrepült ez a húsz hónap, jönnek újabb gondok, örömek és félelmek… vajon jól csinálom? legalább egy kicsit…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: