Van abban valami szívszorítóan csodálatos, amikor a kicsifiadat legelőször viszed fociedzésre. Nem azért, mert “valami mozgás kell a gyereknek”, “legalább rendet tanul”, hanem azért, mert ő szeretne menni. Akkor is, ha a barátai az oviból nem járnak. Akkor is, ha az első edzésen teljesen párhuzamos mindennel és mindenkivel.
Megígértem neki, hogy legelső alkalommal ottmaradok végig és nézni fogom. És nézem. Már az első öt perc után haverkodni próbál, persze inkább a nagyobbakkal. Néha kiszalad vizet inni, és puszit adni 🙂 Igyekszik felzárkózni, és amikor látja, hogy nem olyan könnyű az, akkor sem csügged, nem adja fel. Ez az egy óra nekem tükör volt és jó volt belenézni 🙂
Az egy óra leteltével odament az edzőhöz, és megkérdezte, mikor lesz a következő alkalom. 
