Sokszor elgondolkodtam azon, milyen érzelmi mélységeket és magaslatokat hagytam volna ki, ha nem születnek gyerekeim… És ma már abszolút igaznak tartom azt a rendkívül giccsesen hangzó bölcsességet, miszerint nincs boldogság bánat nélkül… vagy helyettesítsük bármivel ezt a két szót. Mert amikor egy reggel az örökmozgó, házban focizó, egész nap mozgásban lévő, sohanembeteg fiam azt mondja, hogy fáj a lába, és tényleg, nem tud ráállni… Mert az egy dolog, hogy nagyon sokszor megüti, de legtöbbször még csak nem is sír, nemhogy az egész délelőttöt ülve töltse. A rémület a tetőfokán, szaladunk az orvoshoz. Szerinte streptococcus okozta ízületi gyulladás lehet, pár óra múlva más testrészeire is átvándorolhat a fájdalom. Délután vérvétel, estére már tudjuk, hogy bokasüllyedés, vérszegénység, streptococcus kizárva. Marad a gyulladás, ami legvalószínűbben ütéstől alakulhatott ki. És a nagy ijedelemben a legnagyobb nyugodtság maga a gyermek. Aki eszik ezerrel, sajátos módon mozog, de egyfolytában(mászik, kúszik, törpejárásban jár, kenguruként szökdécsel), nincs láza, nem levert, sőt. Este már egyet-kettőt lépik, de mondja, hogy fáj. Gyulladáscsökkentők, antibigyók, marad a várakozás. Másnap(tegnap) többször rááll, délután már spontán feláll, estére járkál:))) Tényleg ennyire megütötte volna? És mi a teendő a továbbiakban, hogy ilyen ne forduljon elő? Kérdezem magamtól. Mert egyre többet mozog és egyre veszélyesebb dolgokat művel. De ugyanezért egyre erősebb és ügyesebb is. így kell lennie. Hatalmam úgysincs fölötte…