Sokszor elgondolkodtam azon, milyen érzelmi mélységeket és magaslatokat hagytam volna ki, ha nem születnek gyerekeim… És ma már abszolút igaznak tartom azt a rendkívül giccsesen hangzó bölcsességet, miszerint nincs boldogság bánat nélkül… vagy helyettesítsük bármivel ezt a két szót. Mert amikor egy reggel az örökmozgó, házban focizó, egész nap mozgásban lévő, sohanembeteg fiam azt mondja, hogy fáj a lába, és tényleg, nem tud ráállni… Mert az egy dolog, hogy nagyon sokszor megüti, de legtöbbször még csak nem is sír, nemhogy az egész délelőttöt ülve töltse. A rémület a tetőfokán, szaladunk az orvoshoz. Szerinte streptococcus okozta ízületi gyulladás lehet, pár óra múlva más testrészeire is átvándorolhat a fájdalom. Délután vérvétel, estére már tudjuk, hogy bokasüllyedés, vérszegénység, streptococcus kizárva. Marad a gyulladás, ami legvalószínűbben ütéstől alakulhatott ki. És a nagy ijedelemben a legnagyobb nyugodtság maga a gyermek. Aki eszik ezerrel, sajátos módon mozog, de egyfolytában(mászik, kúszik, törpejárásban jár, kenguruként szökdécsel), nincs láza, nem levert, sőt. Este már egyet-kettőt lépik, de mondja, hogy fáj. Gyulladáscsökkentők, antibigyók, marad a várakozás. Másnap(tegnap) többször rááll, délután már spontán feláll, estére járkál:))) Tényleg ennyire megütötte volna? És mi a teendő a továbbiakban, hogy ilyen ne forduljon elő? Kérdezem magamtól. Mert egyre többet mozog és egyre veszélyesebb dolgokat művel. De ugyanezért egyre erősebb és ügyesebb is. így kell lennie. Hatalmam úgysincs fölötte…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: