Kenyeret sütöttem.
Gyorsan, sietve, pedig nem így képzeltem az Elsőt, azt hittem, majd egy nyugodt napon, amikor alig lesz dolgom(hajaj…) nekiállok, nézegetem a recepteket, megfelelő élesztőt, lisztet veszek,stb. Ehhez képest, ma elmentem a boltba, csak egy félkilósat szerettem volna, de semmilyen nem volt. A kis pékségben, ahonnan vásárolunk, késő délután már nem szolgálnak ki. Hazafelé baktattam a hűvös szélben és eszembe jutott, hogy van otthon egy tasak szárított élesztő és liszt, persze. Miért ne süthetnék én magam?
Hazaértem és csak a kb. arányok kedvéért megnéztem egy blogot, amit megbízhatónak tartok, és gyorsan nekiláttam, mert ott 12 óra kelesztési időről írtak, én pedig jó eséllyel két órát tudom keleszteni, hogy vacsorára meglegyen. Neki is láttam gyorsan, és ahogy elkezdtem kavarni a sűrű, ragacsos, hólyagokat vető tészát, alig kellett pár másodperc, és nagymamámék kis konyhájában találtam magam, ahol a nagy bükkfatekenyőben mama dagasztja a kenyeret, és nekem is megengedi, hogy segítsek. És akkor tudtam, hogy jó lesz, ez a tészta ilyen kell legyen, hiába az első, mégsem az, hiszen éveken át, húsvét és karácsony előtt együtt dagasztottunk kora reggel, vetettünk be a kemencébe és vártuk, hogy megsüljön az illatos kenyér…
Persze ez most nem lett annyira finom, de az íze, az állaga mondhatom, megfelelő. A héja vékony, kemény és ropogós, a belseje puha és omlós. Aztán eszembe jutott, hogy talán meg kellene várnom, hogy teljesen kihűljön, és akkor derül ki az igazság(persze a gyerekek még langyosan ették és nagyon ízlett nekik). Most ismét szeltem egy szeletet, és hát… nagyon finom… a marék dió, amit beletettem, különleges ízt kölcsönöz neki. KENYÉR. Köszönöm, Mama, a segítséget!
