Formálom a szavakat már napok óta, de sehogysem akarnak összeállni ép gondolatokká…
Egy nagylánnyal van dolgunk, ez kétségtelen, és nem kevés dolgunk…
A szülinapja fergetegesre sikeredett, ami egyáltalán nem az én érdemem, csak annyiban, hogy töltöttem nekik a gyümölcslevet és felszolgáltam a finom sajtos pogácsát… az öt kis vendég és a két “hazai” remekül elfoglalták magukat(persze a Kicsit legtöbbször kihagyták), este 8 után ért véget a buli.
Nem várja az iskolát. Az csak mellékes – és véletlen- hogy 2 tolltartót, 2 táskát kapott, de ettől sem jött meg igazán a kedve, nem tudom, miért de nem igazán várja. Pajkos, eleven, rosszcsont, nem is tudom, hogyan fog majd ülni az iskolapadban – igaz, hogy még csak előkészítő osztály, és remélem, hogy nem is fognak olyan sokat ülni egy helyben…
Ma felhívott az óvónénije, és megkérdezte, vajon lenne-e kedve szavalni az évnyitón? A válasza az volt, hogy “jól van, na” úgyhogy még az is lehet, utolsó pillanatban gondolja meg magát. Megint egy kihívás Neki, megpróbálok csendben ott lenni a háttérben, nem erőltetni, csak bátorítani.
Mozog egyik alsó foga, ezt dicsekedve újságolja mindenkinek, büszkén, hogy Ő már milyen nagy… eközben fogorvoshoz járunk, 2 hátsó foga lyukas, ezeket kezelni kell. minimális nyafogással tűri, és én csendben olyan büszke vagyok rá…
Megnőtt… te jó ég, hogy mennyire… dús, hosszú a haja, 116 cm és 20kg. Imádja a tesóját, nagyon öntudatos, néha mégis félénk, szégyenlős. Kettőssége megmaradt, állandóan harcol valamelyik énjével… vagy velünk…
Még mindig óriási kihívás… és hatalmas boldogság…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: