Saroltnak egy Dsida Jenő-verset választottunk az anyák-napi műsorhoz, tanulgattuk itthon, vagyis mondogattuk házimunka közben, játék közben és lefekvés előtt. A kicsi jött-ment körülöttünk ilyenkor sejtelmes mosollyal, egy szó tetszett neki a versből, “esdve”,olyankor közbeszólt, de máskor nem mutatta jelét annak, hogy egyszercsak előáll a mutatvánnyal. Az anyák napja csodásra sikeredett, Sarolt gyönyörűen elszavalta a verset, csodás hangjától csak úgy visszhangzott a templom(nem vagyok elfogult…) Aztán másnap reggel a fiam felébredt, mellém bújt ahogy máskor is szokott, megfogta az arcomat(jaj, azok a fekete szemek…) és szégyenlősen-büszkén előadta a vers első hat sorát:
Köszönöm istenem az édesanyámat
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat
Körülvesz virrasztó, áldó szeretettel
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste-lelke csak érettem fárad
Köszönöm istenem az édesanyámat!
A minimális selypítésen kívül semmi “hiba” nem volt benne. Hogy elolvadtam az enyhe szó, egyáltalán nincs kifejezés rá, hogy mit éreztem. Csodálatot elsősorban. Olyan ember a fiam, akit már kétévesen csodálni lehet. Ahogy viselkedik, ahogy megold helyzeteket, ahogy szerénykedik, miközben hatalmas dolgok birtokában van… Tudom, elfogultnak tűnik, de már most egy olyan kis egyéniség, hogy csak na! Persze rombol néha, és hisztizik, kiborít, leborít, kiönt, hajat tép(a Saroltét…), sárban dagonyázik(szó szerint), farakásra felmászik(ha már ott van…), homokkal szembeönti akiket a legjobban szeret de azért mégiscsak egy nemeslelkű, csupaszív kissrác ő:)))
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: