Amikor Dsida-idézettel ébresztenek
Saroltnak egy Dsida Jenő-verset választottunk az anyák-napi műsorhoz, tanulgattuk itthon, vagyis mondogattuk házimunka közben, játék közben és lefekvés előtt. A kicsi jött-ment körülöttünk ilyenkor sejtelmes mosollyal, egy szó tetszett neki a versből, “esdve”,olyankor közbeszólt, de máskor nem mutatta jelét annak, hogy egyszercsak előáll a mutatvánnyal. Az anyák napja csodásra sikeredett, Sarolt gyönyörűen elszavalta a verset, csodás hangjától csak úgy visszhangzott a templom(nem vagyok elfogult…) Aztán másnap reggel a fiam felébredt, mellém bújt ahogy máskor is szokott, megfogta az arcomat(jaj, azok a fekete szemek…) és szégyenlősen-büszkén előadta a vers első hat sorát:
Köszönöm istenem az édesanyámat
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat
Körülvesz virrasztó, áldó szeretettel
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste-lelke csak érettem fárad
Köszönöm istenem az édesanyámat!
A minimális selypítésen kívül semmi “hiba” nem volt benne. Hogy elolvadtam az enyhe szó, egyáltalán nincs kifejezés rá, hogy mit éreztem. Csodálatot elsősorban. Olyan ember a fiam, akit már kétévesen csodálni lehet. Ahogy viselkedik, ahogy megold helyzeteket, ahogy szerénykedik, miközben hatalmas dolgok birtokában van… Tudom, elfogultnak tűnik, de már most egy olyan kis egyéniség, hogy csak na! Persze rombol néha, és hisztizik, kiborít, leborít, kiönt, hajat tép(a Saroltét…), sárban dagonyázik(szó szerint), farakásra felmászik(ha már ott van…), homokkal szembeönti akiket a legjobban szeret de azért mégiscsak egy nemeslelkű, csupaszív kissrác ő:)))
Mit hozzon az ünnep?
Mindig nagyon várom az ünnepet, készülök fejben, recepteket keresgélek, tervezgetek, díszítek, takarítok, bevásárolok, és mindeközben az ünnep hangulata jár a fejemben. Az éppen aktuálisé, legyen az húsvét, karácsony, vagy egy szülinap. A fejemben van egy forgatókönyv, egy íz, egy illat, egy arc, egy érzés. Persze, minden évben bejön valami új dolog is a képbe, és ez nem mindig jó. Tavalyi húsvétunk egy részét az ügyeleten töltöttük, a másik részét négyesben itthon gyógyszeres dobozok, orrszívó, lázmérő társaságában és rengeteg szorongással, félelemmel. Nem volt ünnepi abrosz, és nem tudtuk várni a locsolókat sem. Nem volt nagy húsvétvasárnapi séta és “illatos” hétfő, és jókedv, az aztán egy csepp sem volt. És idén kicsit félve készültem/készülök, nehogy megint… Aztán a minap egy fiatal, jól szituált lány beszélgetését hallottam akaratlanul, amikor elhangzott(és nem a beszélgetőpartner idős néni hozta fel a témát!), hogy igen, jön az ünnep, csak hát “már ez is” olyan semmilyen és legyünk már túl rajta. Az idős néni bólogatott, aztán továbbálltak mindketten, én pedig bambán álltam még vagy öt percig. Hogy most akkor mi is történik? Látjuk még valamiben a jót, vagy már az ünnepek is csak hétköznapok, méghozzá a rosszabbik fajtából, mert ilyenkor muszáj mindent. Takarítani, sütni-főzni, templomba menni, tojást festeni, és csodák csodája, mindegyik olyan tevékenység, hogy végzése közben lehet gondolkodni is. Mindenről, bármiről. Hogy ünnepi hangulatba tudjunk kerülni, hogy nyitott szívvel várjuk a csodát, az újat, a mindig ugyanazt. Keressük magunkat közben… mert az ünnep nem hoz mást, csak lehetőséget. És ebből a lehetőségből bármit kihozhatunk… örömet szerezhetünk, megújulhatunk, Adhatunk valamit magunkból, valamit a világból. Hogy mi is kapjunk…
