Gyakran jön rá heves féltékenységi roham, olyan szenvedéllyel éli meg ezt is, ahogy minden egyebet.
Pedig azt hittem, szeretni egyszerű, főként egy gyereket, a sajátomat. Nem ferdíteni, mindig az igazat mondani neki, sokat nevetni, beszélgetni, mesélni, simogatni, dicsérni, bíztatni. És mégsem elég?
Mert néha felrója, hogy nem szeretem eléggé, nem annyira, mint az apját vagy a tesóját. Árgus szemekkel figyel, hány puszit adok Apornak, hány szem kekszet, hány ölelést. És ha több, mint ami neki jutott, jön a balhé. Hiszti, sírás, engemnemszeretsz, akárelismehetnék, aportjobban, nempuszilszmeg, elvagyokhanyagolva. És ilyenkor, ha elmúlt a roham, mindig leülünk és megbeszéljük. Persze, megért mindent, hiszen okos kislány ő. És mégis… Neki ez kell mindennap, hogy én elmondjam, szinte óránként, mennyire szeretem, pedig tudja, tegnap ez is kiderült. Tudja, csak hallani akarja…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: