Fotók nélkül…
Az eddigi legszebb és garantáltan a legbőgősebb, mert nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és talán nem is akartam, mert egyúttal egy olyan életszakaszba léptem, hogy már egyre kevésbé érdekel a külvilág véleménye…
Ahogy ott ültem a templomban, és néztem a lassan négyéves kislányomat, ahogy kiscsoportosként, az első sorban bátran és magabiztosan mondja/szavalja/énekli minden szavát a műsornak, és néha felém pillant bizakodón, “ugye tetszem neked Anya”? S a Kicsi ott a babakocsiban mellettem békésen alszik(az előző napot végigsírta…) valami kimondhatatlan teljességet érzek, hát lehet ennél többet kapni az életben? Ahogy visszapörög néhány filmkocka, amikor Sarolttal babáztam, a sok bizonytalanság, amire már nem emlékeztem, csak most jöttek újra elő, hogy újra kisbaba van a családban… azt hiszem, a bizonytalanságomtól sosem fogok megszabadulni. Vagy mégis? Hiszen látom, milyen ügyesek, gyönyörű két ékszer, a büszkeségeim, a Gyermekeim. Nem tudok és nem is akarok összefüggő gondolatsort, csak azt a végtelen közhelyet, hogy sosem voltam boldogabb, mint most, két gyermek édesanyjaként, hatalmas felelősséggel a vállamon, és rekord mennyiségű szeretettel a szívemben.
Köszönöm Nekik, hogy engem-minket választottak.
Köszönet Édesanyámnak, azért, amit nem lehet megköszönni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: