Sarolt világa

…így beszélget, és naponta többször megajándékoz a mosolyával, és a jókedve belengi az egész házat, olyan jó, hogy van…

Eltelt három hónap a születése óta, ha nem is észrevétlenül, de elég hamar ahhoz, hogy csak kapkodjam a fejem, már nem egy picibabánk van, hanem egy izgő-mozgó sajtkukac, aki hamarosan uralni fogja az egész lakást… A mozgásfejlődése sokkal hamarabb elindult, mint Sarolté, nem a hasonlítgatás miatt, de annyira hamar történnek a dolgok, hogy el sem hiszem. Két hete már annak, hogy hasról visszafordult a hátára, a hasáról oldalra fordul – mondjuk ezt ritkábban – , és olyan is volt már, hogy oldalról hasra fordult. Amikor hason van, próbál kúszni, és halad is előre egy keveset, de nagyon hamar elfogy a türelme.

Apropó, türelem. Nagyon kell figyelnem, hogy elkapjam azt a pillanatot, amikor éhes és hajlandó sírás nélkül elkezdeni az evést. Hogyha “kínálom” és éppen nem éhes, nagy hisztit csap, hogyha túl későn kínálom, és már nagyon éhes, akkor még nagyobbat. Jól kisírja magát, levegőt nem vesz, aztán ha már megnyugtattam, hajlandó enni…

A sírások ideje lecsökkent, most már inkább nézelődik, és “beszélget”, mosolyog, rágja a kis mancsait… Imádja, amikor esti mesét olvasunk, ott van az ölemben és olyan könnyen elalszik. Imádom, ahogy hozzám bújik, és legtöbbször bedugja a kezét a blúzomba:) Imádom, ahogy csüng az apján, egyik éjszaka kettesben aludtak… Imádom a mély, csillogó szürke szemeit, az itt-ott kopaszodó fejecskéjét, mind a 65 centijét:)))

Tegnapelőtt délután hasra fektettem az én kisfiamat, nem igazán szereti, de néha azért kell, és meglepődtem, mennyire ügyesen könyököl, nézelődik, forgatja a fejét, és még gügyög is közben… aztán egyszercsak gondol egyet, felemeli a jobb lábát, nagyot lendít a fején, és hopp! a hátára is fordult volna ha ijedtemben el nem kapom, nehogy beleüsse a fejét a kiságy rácsába. Gondoltam, véletlen az egész, visszatettem hasra, és átfordult!!! semmi nyögdécselés, kínlódás, csak egy laza mozdulat… hihetetlen, hiszen hétfőn lesz csak három hónapos!

És tegnap újabb meglepiként felhúzta a kis lábait és a hátáról oldalra fordult! sokáig nézegette a zenélő napocskát, beszélgetett neki, majd visszagurult a hátára…:)))

És hogy a Nagylány se maradjon le… ma lefekvés előtt, mielőtt jönne fel hozzánk:

-Megyek is fel is

Lehúzom a szandálomat is

Leszek a barátod

Vagy a párod!!!

Fotók nélkül…

Az eddigi legszebb és garantáltan a legbőgősebb, mert nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és talán nem is akartam, mert egyúttal egy olyan életszakaszba léptem, hogy már egyre kevésbé érdekel a külvilág véleménye…

Ahogy ott ültem a templomban, és néztem a lassan négyéves kislányomat, ahogy kiscsoportosként, az első sorban bátran és magabiztosan mondja/szavalja/énekli minden szavát a műsornak, és néha felém pillant bizakodón, “ugye tetszem neked Anya”? S a Kicsi ott a babakocsiban mellettem békésen alszik(az előző napot végigsírta…) valami kimondhatatlan teljességet érzek, hát lehet ennél többet kapni az életben? Ahogy visszapörög néhány filmkocka, amikor Sarolttal babáztam, a sok bizonytalanság, amire már nem emlékeztem, csak most jöttek újra elő, hogy újra kisbaba van a családban… azt hiszem, a bizonytalanságomtól sosem fogok megszabadulni. Vagy mégis? Hiszen látom, milyen ügyesek, gyönyörű két ékszer, a büszkeségeim, a Gyermekeim. Nem tudok és nem is akarok összefüggő gondolatsort, csak azt a végtelen közhelyet, hogy sosem voltam boldogabb, mint most, két gyermek édesanyjaként, hatalmas felelősséggel a vállamon, és rekord mennyiségű szeretettel a szívemben.

Köszönöm Nekik, hogy engem-minket választottak.

Köszönet Édesanyámnak, azért, amit nem lehet megköszönni.