Két nagymamám van, és mindkettőt imádom, pedig a Tűz és a Víz ők ketten.
Szóljon ez a bejegyzés a Tűzről. Mert sosem láttam senkit, aki így bánik a gyerekekkel, aki mellett így tudnának szárnyalni.
Négy unokája van, én vagyok a legnagyobb. Sokat voltam vele kislánykoromban, nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, mert én mindig dacoltam, ő szidott, de hamar elfelejtettük a vitákat, mert sokkal fontosabb dolgaink is voltak. Ő varrónő, és hosszú nyári délutánokon szabtunk-varrtunk együtt. Azt hiszem, teljes mértékben ő alakította az ízlésemet, a szép iránti vágyamat, azt, hogy lehetőleg mindig új ruha kell minden alkalomra. És lett is: csodaszép darabok kerültek ki a kezei közül, és nemcsak a varrógép által, hanem a kötőtűket csattogtatva is. Azt hiszem, egyetlen hasonló korú lánynak sem volt olyan változatos ruhatára, mint nekem. Csak gondoltunk egyet reggel, és estére lett egy új szoknyám, vagy ruhám, esetleg egy kisblúzom. Később sokat járt külföldre, és onnan hozott meseszép darabokat, majd ékszereket, elhalmozott ajándékokkal és a szeretetével.
De a többi unokája sem maradt ki a sorból. A két fiúnak még tízéves kora előtt kilyukasztatta a fülét, mert akkor “az volt a divat” és nehogy már lemaradjanak… Az apukák őrjöngtek, de csak a fiúkat szidták, és Mama hajthatatlan volt. Sose érdekelte más véleménye, mindig ment a saját feje után. Pedig kapott bírálatot eleget. Mert sosem a kikövezett úton járt, és a tetejébe mindig fényévekkel a kora előtt, mindenben.
Az öcsémnek ő vette az első számítógépet, akkor, amikor itt nálunkfelé még senkinek sem volt otthon “csak úgy” egy számítógép. Mondta is az egész család, hogy túl korai még. Nem hallgatott senkire. Az öcsém ma informatikus…
Emlékszem azokra a nyarakra, amikor nagynénéméknél voltunk, ott volt velünk, a négy unokájával. És napról-napra elvitt valahová, megmutatta nekünk az egész Budapestet. Négy gyerekkel elindult tömegközlekedéssel, és megmutatott mindent, amit csak tudott, és mesélt, mesélt…
És megadatott neki az az ajándék – mert bizony megérdemelte – hogy dédunokái szülessenek. Sarolt volt az első, és tulajdonságaiban is sok van belőle. A temperamentuma, az öntörvényűsége tagadhatatlanul a Dédié. És ugyanúgy vitatkoznak, mint mi annak idején… Sarolt kijavítja, igazgatja, és Ő hagyja most már… de azért néha összekapnak, mint két gyerek. És a különleges ajándékaival a mai napig elkápráztat. Mert ugyan melyik hetvenvalahányévesnek jut eszébe, hogy bébifogkefe készletet vegyen méregdrágán az alig egyévesnek?
Most a második dédunokáját látogatja, és várja a harmadikat… rácsvédőt vásárolt neki, kitalálva a gondolatomat, hogy még éppen az hiányzik. És nemsokára jön haza, hiszen nemsokára megszületik…
Nagyon várunk, Mama…
