Nemsokára háromésfél. Már nem tűnődöm az idő múlásán, csak azon gondolkodom, hogy talán pont akkor fog megszületni a kicsi fiam, amikor az elsőszülöttem három és fél lesz. A múltkor mondta az Apja, hogy háromegészöt éves vagy Sarolt, mire Ő “de Apa, az egy méret”…
Száz centi és 16 kiló. A haja egyre hosszabb, nem erősödött túlságosan, de szép fürtökbe rendeződik. Elöl le kellett vágjam, mert folyton borzos, és alig engedi, hogy megfésüljem. Utálja. Ahogy utálja a magasnyakú pulcsit, a vastag harisnyát, a papucsot, a körömvágást, a hideget. Amikor kórházban voltunk egész nyilvánvaló lett az is, hogy egy kevés fájdalmat is hihetetlen intenzitással él meg, mint ahogy minden érzelmet. Amikor haragszik valakire, azt teljes szívéből teszi, de a szeretete is ugyanolyan szenvedélyes, szívből jövő, pillanatnyi szikrákból áll. Olyan módon szeret, mint édesapám. Néha nem tudja kimutatni az érzéseit, sőt éppen a fordítottját mutatja kifelé annak, amit érez. Például imádja Levit, de bármikor ő sem puszilhatja, ölelheti, mint ahogy én sem. Ma fejbevágta a Barbival, és mégis ő van vérig sértődve az imádott Levire, és még legalább egy napig emésztenie kell, hogy most ő sértette meg, és bocsánatot kell kérnie. Akaratos, de nagyon.
Az óvodában kezdetben felmérte a terepet, otthonosan mozgott, most visszavonult és figyel. A közös foglalkozásokon nehezen vesz részt, minél többet unszolják, annál inkább megmakacsolja magát. Aztán amikor senki sem gondolja, előáll a teljes repertoárral. És mindenben ilyen. Soha semmit nem csinál kérésre. Csak akkor, amikor ő akarja. És ez már nem a dackorszak. Ő ilyen. Nehéz kezelni. Most épp nagy harcokat vívnak emiatt Apával, és én hol elkeseredve, hol reménykedve nézem, és sajnos sokszor beleszólok. Pedig nem kellene. Én úgy viszonyulok a természetéhez, ahogy, és hagynom kellene Apát is, hogy ezt tegye. Remélem, hogy nem romlik meg soha a viszonyuk emiatt. Mert egy kiadós szidás után is azt hiszem, Apa az egyetlen ember, akihez szó nélkül odamegy és összevissza puszilja.
Állandóan beszél, vagy énekel. Hogyha éppen nem érthető nyelven, akkor az ő nyelvén, amiből egy szót sem érteni. Néha azon fantáziálunk, milyen jó lenne két perc csend, de amikor megtörténik, már nem annyira élvezetes…
Hihetetlen intenzitással éli bele magát a játékba. Most épp a babázás van a toplista élén, de legyen bármi, hatalmas szenvedéllyel veti bele magát, főleg ha van partner is, akinek kiosztja a parancsot, elmondja a forgatókönyvet és indulhat a móka. Csakis az ő szabályai szerint.
Az evése újabban katasztrofális. Egyre válogatósabb, már nem is tudom, mit adjak neki. Vajas kenyér, kápia paprikával, narancs, alma, pityóka bármilyen formában, rizs, tésztafélék és nagyjából ennyi. De újabban a levesekből is kiszedi azt, ami nem tetszik, és egyre több minden nem tetszik. Tejtermék szinte semmi, hetente kétszer ivójoghurt. Tea, kakaó elfelejtve. Még várok a teljes kétségbeesésig…
Imádom. A nagy fekete szemeit, az általa kreált szavakat(amiket meg sem lehet jegyezni), a fantáziáját, az okosságát, a tiszta kíváncsiságát, a ritka és szívből jövő kedvességét, a tornádószerű hisztijeit. Minden nap tanulok tőle valamit, és minden nap hálás vagyok, hogy van nekünk, hiszen általa váltunk igazi Családdá.
