Tegnapelőtt este elszégyelltem magam. Annak ellenére, hogy iszonyatos fogfájással küzdöttem, görcsölt a hasam, és sajnáltam magam rendesen. Merthogy a kislányom a következőt játszotta: betett egy babát/plüssfigurát a blúza alá, majd jött hozzám, vagy az Apjához, “jó napot kívánok, jöttem a kórházba, itt van-e a doktor néni? kisbabám fog születni!” majd a legnagyobb természetességgel kivette a “babát” és ragyogó arccal hozta: megszületett a kisbabám, ugye milyen szép?
Mert ennyire egyszerű, ha az ember így fogja fel. És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy császármetszés vagy természetes szülés. A fájdalmat elviselni, vagy megadni magad neki, eltűrni, feldolgozni ugyanúgy kell, vagy lehet. És akkor rájöttem, nem a fájdalomtól félek, hanem, mert előre tudom, mitől kell félnem. Hiszen az a fogfájás is embert próbáló volt, amit több órán át viseltem fájdalomcsillapító nélkül, és végül az egész fejem, a szemem és a fülem is. De nem tudtam előre a fájdalomról, mikor jött, megadóan tűrtem, elviseltem, és tudtam, hogy Apor miatt teszem. És egyszer csak elmúlt.
Amire már lassan 9 hónapja készülök, egyre közelebb van, s hogy milyen lesz, rajtam is múlik. Nem szabad hagynom, hogy a félelem eluralkodjék rajtam, igyekszem erre gondolni. És Saroltra. Meg arra a kicsi fiúra, aki odabenn mocorog kitartóan, és akit már most imádok. És jó lesz minden.
