Nagyon-nagyon vártam az idei adventet, talán sosem ennyire, mint most. És ahogy közeledett, egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy végre itt van. Annyi mindent terveztem, annyira szerettem volna háborítatlanul a lányommal lenni, és az ünnepre készülődni nyitott szívvel és gyermeki kíváncsisággal.
Persze hogy másképp alakult. Talán én rontottam el valamit, de végülis így kellett lennie. Beteg lett, kezdődő tüdőgyulladással utaltak be a kórházba december 9-én(akkor már egy hete beteg volt, antibiotikummal kezeltük). Nehéz napokat éltünk mindketten, főleg ő, én pedig nem tudtam, hogy magamat féltsem-e jobban egy esetleges kórházi fertőzéstől, vagy őt, amint három napig küzd a lázzal, majd a székrekedéssel. Egy hét után gyógyultnak mondva hazajöttünk, és azt hittem, innentől kezdve csak az eljövendő ünnepre koncentrálhatunk, de tévedtem, megint. És itt már kezdtem látni, saját bőrömön tapasztalni, hogy belül kell születnie az ünnepnek. A külsőségeknek semmi jelentőségük nincs, ha nem találjuk meg mélyen legbelül az ünnep lényegét. Tegnapelőtt már az sem érdekelt volna, hogyha a karácsonyt is a kórházban töltjük, csak lássam, hogy egészséges végre, hogy nem fája a hasa, nem hányik, nincs gyomormenése – ami méginkább kikészítette, mint az injekciós kezelés és a kórház.
Ma már azt hiszem, jól vagyunk. Az ünnepi készülődés megvan, de már nem zavar, ha megreped a bejgli, ha nincs tökéletes tisztaság, és kitudjahányféle étel főzve az ünnepekre. Látom a mosolyát és erőre kapok. Nem zavar, hogy véletlenül sokszínű karácsonyfaégőt vettem, és nem tudom visszacserélni(pedig fúj, de utálom). Valamit tanultam az idén, ettől az adventtől, ami, azt hiszem, hasznomra válik még sokáig. És megtaláltam az ünnepet a készülődésben, a lányom mosolyában, a férjem kedvességében(ami egész évre jellemző), az otthonunk melegében. Nem tervezek, csak hagyom, hogy történjenek a dolgok. És közben örülök a pillanatnak.
Köszönöm!
És mindenkinek Áldott ünnepet kívánok!
