Kis pocaklakómról

 Aki már egyre nagyobb, legalábbis a mozgolódásából és a rúgások erejéből ítélve ügyesen növekedik. S naponta többször, magamba kimondom “kicsi fiam” s ennek olyan hihetetlen súlya van, hogy mindannyiszor majd elbőgöm magam… Olyan szép ez, olyan nagy öröm, ugyanúgy, mint a lányomnál annak idején, és most is, ha rágondolok. Most a kisfiús dolgok vonzzák a szemem, nagyon megtetszett a kék szín, a kis pasis ruhák, az apró rugdalózók(még nem vettünk semmit a kis cipőcskén kívül), a kis sapkák… valami hihetetlen, hogy mennyire egy másik világba kerültem ismét, egy olyanba, ahol a gyerekeim vannak és mi, nagyon sok mindenről leszoktam már, hogy jobb legyen nekik, nekünk. Pl. a kávéról nagyon leszokóban vagyok, mert szúr a szívem tőle, habár nagyon kívánom, de megpróbálok nem inni, csak gabonakávét. Leszoktam a híradó nézésről, helyette meseolvasás, vagy játék… igaz, a filmek néha nagyon hiányoznak, de ritkán van időm rá. Leszoktam arról, hogy panaszkodjak a munkahelyi gondjaim miatt, próbálom lazán venni, s nem terhelni vele senkit. Sokkal türelmesebb, elfogadóbb kell legyek ezentúl, de ugyanakkor harcias, a családjáért kiálló nő. Na de nem magamról akartam írni…

A kicsi fiam leginkább reggel és délelőtt aktív, úgy vettem észre, aztán délután szunyókál, majd este ismét sokat nyüzsög. Sarolt nagyon figyel rá, válogatja a játékokat, hogy mit fogunk majd odaadni a kistesónak, mi az amit oda szabad adni neki. Nagyon vigyáz a hasamra, olyan aranyosan óvatos néha, máskor pedig rámugrik teljes erejéből… és tervezget vég nélkül, hogy mit fognak majd együtt csinálni… és annyira hihetetlennek tűnik, hogy nemsokára ketten lesznek, öröm és félelem, büszkeség és aggódás egyszerre…