Szeptember a legnehezebb hónapunk szokott lenni már néhány éve. Mindkettőnknek ekkor van a legtöbb munkája(nekem Ifinapok, Neki pedig a szezonvégi hajtás), itthon a téli tüzelő beszerzése és elrakása, a betakarítás tesz minden napot olyanná, hogy estére még megszólalni sincs erőnk. Idén még bejött az ovikezdés, ami szerencsére egyáltalán nem okozott stresszt, vagy szomorúságot, mindössze a reggeleink zsúfoltabbak, de olyan jó, hogy a nagy nyüzsgést követően legtöbbször hárman egyszerre indulunk útnak:) Ebben a hónapban van a házassági évfordulónk is, de általában ennek szenteljük a legkevesebb figyelmet és majd valamikor bepótoljuk:(
A múlt hétvégémet az Ifinapok kötötte le teljes egészében, három napig hajnali fél 6-kor keltem és éjfél után kerültem ágyba, a kettő között pedig folyamatosan rohangáltam. Nem tudom, hogyan éltem túl, de büszke vagyok magamra:)) Féltem, féltettem a babámat, és azt hittem, hogy ott sem tudok megfelelni majd, de többé-kevésbé sikerült…. Persze Sarolt miatt megvolt a lelkiismeret-furdalás, hiszen nagyon hiányolt és én is sírva indultam reggelente útnak, miután félálomban megkérdezte, anya, szeretsz? Eltelt és tudom, soha többé nem lesz ilyen… igyekszem olyan munkát vállalni a Kicsi születése után, amelyik időbeosztás szempontjából nem lesz ilyen brutális.
A három megerőltető nap után orvosnál voltam, Anyu és Sarolt is velem jött, mert nem bírtam volna még egy fél napot Nélküle.
KISFIAM LESZ!!!
Az örömömet csak a citomegalovírus teszt árnyékolja, mert az eredmény nem egészen jó, visszafojtott lélegzettel várom jövő hét szerdát, az új eredmény ekkor érkezik meg…
Nyugodtabb, csendesebb időszakot remélek. Még szűk két hónap munka(vagy még kevesebb, ahogy tudom intézni), hiszen már eltelt lassan fele a várandósságomnak. Jöhet a felkészülés, a gyerekszoba csinosítása, beszerezni mindent, és várni-várni… remélem boldogságban…
