Sarolt világa

 A hányinger ezt a babavárásomat is jellemzi, de nagyon. Reggel hétkor ébredek legkésőbb(hétvégén is…) és már kavarog is a gyomrom és kb. délig olyan gyenge vagyok, hogy alig bírom tartani saját magam. Nagyon-nagyon embert próbáló minden reggel azt érezni, hogy na, végem van, de mégis ki kell bírnom… Néhány falat étel megy le csak délelőtt, pedig éhes vagyok, de pár falat gyümölcs, száraz kenyér v. kifli – ennyit tudok megenni. Aztán délben, ha van lehetőségem, egy tányér forró leves, és ki vagyok cserélve. Amíg eszem. Utána megint enyhe(vagy erősebb) émelygéssel töltöm a napot. Érdekes módon enni mégis tudok, délután és este elég sokat – talán a magnéziumnak köszönhetően.

Ilyeneket olvasok a neten megnyugvásképpen, hogy azok a várandósok, akik hányingerrel küzdenek, kevesebb eséllyel veszítik el a babájukat, valamint életképesebb utódot hoznak a világra. Hogy tulajdonképpen a hányigerrel védi a szervezet a kisbabát. Igy legyen. Ezt ismételgetem magamban a vécé fölött szenvedve minden reggel…

Kíváncsi vagyok, mit hoz a bűvös 12 hét…Sarolttal kb. a hetedik hónaptól ébredtem úgy reggelente(de nem mindig) hogy jé, nincs hányingerem… Azért mégis remélem, hogy most jobb lesz…

A kicsilány naponta beszél a “tesókáról”, “aztán fiú legyen!” parancsolt rám az este…

 Rég nem írtam és nehéz most újrakezdeni…

Sok minden történt azóta, és még ma is úgy érzem, hogy álom az egész… pedig a jelek egyértelműek voltak a kezdettől, de mégsem tudtam elhinni, hogy ilyen hamar megtörténhet, amire vágytam. Az első jel egy pelenkás katalógus volt, amit drága nagyapám nyomott a kezembe “tessék, az újságban volt, félretettem neked”.Kérdőn néztem rá, mert mindjárt egy éve nem használunk pelenkát, és ezt Ő is nagyon jól tudja. Aztán Sarolt kezdett el furán viselkedni. “Kicsi baba vagyok” mondta el naponta többször, ilyenkor itatni kellett, ringatni(cumival a szájában), selypített és nyafogott. De aztán egyik nap olyan kérdést szegezett nekem, hogy nem tudtam megszólalni jó ideig: “Anya miért nincs még egy pocakod? Hogyha két karod van, s két melled?” Elbőgtem magam, erre nem lehet válaszolni…

Aztán azon a napon, amikorra vártam(illetve nem vártam) a menstruációmat, terhességi tesztet vettem, kettőt. Felültem a buszra, a mellettem ülő lány kólát ivott, és én nagyon megkivántam a kólát, és akkor már tudtam, teszt nélkül is…

Másnap reggel a teszt egy olyan halvány második csíkot mutatott, hogy legalább 10 mp-ig kellett nézzem, hogy meglássam. De ott volt! Négy nap múlva a másikat is használtam, és akkor már egyértelmű és látható volt a két csík, és aznap este ott örültünk a fürdőben Sarolttal ketten(ő nem tudta, hogy mi van, de örült), és elmondtuk telefonon Apának, és együtt örültünk és kacagtunk…

Aztán felfáztam, ugyanúgy, mint Sarolttal a hatodik héten, és a nőgyógyászhoz csak három hét múlva volt időpont… Gyógynövényes gyógyszereket szedtem, és percenként tört rám a kétségbeesés, váltotta fel a remény, hogy nem lesz semmi baj… Az egyetlen “vigaszom” a hatodik héttől pontosan érkező reggeli rosszullét volt. Bíztam benne, hogy ez egy jel és jól van a Kiscsillag.

Hétfőn, 18-án volt időpontom a nőgyógyászhoz, és amikor megláttam a monitoron a burokban a kicsi fejecskét, végtag-kezdeményeket és a dobogó kis szívet…. olyan egyszerű és egyértelmű volt minden… az is, hogy a felfázást ki lehet kezelni, és hogy a 12 heti ultrahangon is rendben lesz minden. Persze ma már aggódom kicsit, hogy minden rendben legyen… Ma már 9 hetes, a méretei teljesen megfelelnek a korának, és már mocorog…

Sarolt örült a hírnek, de nem igazán érti, hogy hol fér el a pocakomban egy kisbaba…pedig lerajzoltam neki, hogy milyen pici. De azért foglalkoztatja a dolog, és rendezgeti magában, ma reggel megkérdezte: Anya, hogy fogjuk hívni a Testvéremet?