Egyre inkább egy mesevilágban élünk… nem mi teremtjük Neki, hanem Ő nekünk, hiszen most már a tárgyak is életre keltek!
A hagymahéj azt mondja: dobjál a szemétbe!
A virág azt mondja: ne szakíts le!
A vajas kenyér azt mondja: egyél meg!
A kirakós azt mondja: tegyél a helyemre!
Csodálatos ez… ahogy a fantáziája egyre színesebb, ahogy finoman terel minket ebben a mesevilágban, és ilyenkor lehet legjobban és igazán meglátni a lelkét… Ahogy eljátszik tíz darab kővel kinn az udvaron, nem kell a rengeteg játék, csak a kövek, a virágok, a homok. És a színpad, amit Tata készített és valójában egy deszkarakás, de Neki színpad, ahol énekel, táncol… Ahogy elmeséli a történeteket Koláról és Sosáról, akik csórén kimennek az udvarra, villával eszik a kakaót, vagy verekednek…
Szeretném ezt a színes képzeletvilágot örökre megőrizni… és tudom, hogy nem fog elmúlni, csak elraktározódik, hogy egyszer valamikor újra felszínre kerüljön. Ez mindig megmarad Neki, lesz, amihez nyúljon rosszabb napjain, vagy ha majd gyermeke lesz…
De addig itt van nekünk… ajándék ez, jutalom minden napra, és bízom benne, hogy meg is érdemeljük…
