Elmúlik?

 Félelem vagy dac, nem tudom. Ahogy a húsvéti locsolás óta fél, ha megjelenik egy férfiember, kivéve a családtagokat. Fél? Behúnyja a szemét, ha már muszáj jelen legyen, s nyafog. Ha egy lehetőség van rá, menekül. Néha színpadiasnak tűnik a dolog, szereplésnek, máskor valós félelmet látok a szemében. Összezavarodtam. Én csinálok valamit rosszul, az biztos. Vagyis mi, a szülei. Tükröt tart elém, mostanáig nevelt otthon, most azt mondja, lássuk mit csinálsz, ha társaságban hülyén viselkedek? Elmúlik ez, vigasztal mindenki. Legjobb, ha nem figyelek rá. De vajon tényleg jó? Elmondtam neki persze, hogy nincs oka félni, de úgy látom, ez még nem elég. Vagy idő kell, mint mindenhez. Hogy el tudja engedni vélt vagy valós félelmeit, akárcsak én – mikor először nem féltem vérvételtől, injekciótól, mindenféle kórházi beavatkozástól, mert tudtam, értelme van, hiszen Ő születik, Érte csinálom. Vagy mikor először gondoltam azt, anyukaként, hogy jól teszem a dolgomat.

Vagy Ő, amikor először lecsúszott a nagy csúzdán, mikor nem is gondoltam. Ment és könnyedén lecsúszott, szemében bátorság volt és elszántság. Elengedett valamit, amitől szabadabb lett, s így lesz ez mindig, ezután is. így kell lennie!