Nem volt határozott elképzelésem arról, hogy mit mondok a húsvétról a lányomnak. Valójában abban a korszakában van(erről bővebben is szándékozom írni), amikor folyton csak kérdez, úgyhogy ez majd megold mindent, gondoltam. Hagyományos katolikus ünneplést szoktunk tartani(annak ellenére, hogy nem vagyunk mélyen vallásosak): tojásírás, vasárnap határkerülők fogadása, ételszenteltetés, hétfőn locsolók várása. És gondolom, hogy bőven van/lesz kérdése, egyedül a nyúl kérdéskörét nem tudom hova tenni. És le is buktam az éles eszű lányom előtt, aki ugyebár 32 hónapos(amennyi éves leszek én nemsokára ajajaj).
Szóval egy nap kibírhatatlan rosszul viselkedett(a több hete tartó esős-havazós idő benn tartott a lakásban, és már tényleg semmivel sem tudtam lekötni), amikor a húsvéti dekoráció részeként előkerült két nyuszi: az egyik az ablakba, a másik a lépcsőre, egy virágcserépbe szúrt pálcán. Nagyon aranyos nyuszi, szalmából, színes textilből, nagy hassal. Persze rögtön észrevette, ahogy ébredt délután, én meg mondtam, hogy figyelni fogja, hogy viselkedik, és mert régóta várja a húsvétot, ajándékot hoz hétvégén, húsvétkor. Mire Sarolt: de hát ez játék nyúl, az igazi, “bőrös” nyuszikák, hátul vannak, a tata nyuszikái, akiket ő szeret, és akik “állatok”. Ezt kifejtette nekem, majd felmászott a lépcsőn a nyúlhoz, leült mellé, és így:
– Figyelj nyuszika! Legyél jó, mert nem kapsz tőlem húsvétkor csokit!
