Olyan dologról készülök írni, amihez nincs túl sok közöm… illetve egyáltalán nem volt a gyermekem születése előtt… De ez a tündéri kislány nap mint nap tanít, formál és azt hiszem, egész ügyesen csinálja!
Tudom, hogy a dackorszak teljesen normális állomása a személyiségfejlődésnek, de nálunk már nagyon régóta tart, és bármennyire is normális, és “magától elmúlik” azért keresem az ok-okozati összefüggéseket egy-egy hisztiroham közben/után, hátha valamit találok… És hát rájöttem, hogy van egy “ritmusa” a lányunknak, amelyhez nem igazán alkalmazkodtam eddig, nagyon kevés kivételtől eltekintve. Ahogy visszagondolok, már a mászással elkezdődött, hiszen nagyon “későn”, majdnem tíz hónaposan kezdett csak mászni, amikor én már tiszta ideg voltam(türelem). Mindez annak ellenére, hogy nagyon mozgékony volt, gurult, kúszott, egész nap mozgásban volt. Aztán ugyanígy volt a járással, a székről/ágyról fel-le mászással, a csúzdázással, és még egy csomó mindennel, amiről én úgy gondoltam, már csinálnia kellene, és még mindig nem. Ma már tudom, hogy én voltam túlságosan türelmetlen, hogy mindennek eljött az ideje, akkor és úgy volt jó, ahogy történt.
És most a dac. Régóta tart, és sokszor kezelhetetlen, de vannak helyzetek, amikor nálam is elszakad a cérna, és ez nem javít a helyzeten. A legutóbbi nagy hiszti akkor volt, amikor egy szombat délután(mint ma) kellett indulni rögtön ahogy felkelt. Majdnem lejött az ég, és ma már tudom(sejtem) ha vártunk volna félórát, hogy játsszon, szöszmötöljön miután felkelt, fele ennyi baj sem lett volna. Mert azt imádja, ahogy felkel, a szöszmötölést. Tenni-venni, megnézni, megvannak-e a kedvenc játékok, kicsit játszani, rajzfilm, és megvárni, míg azt mondja, indulhatunk:)) Miért is csodálkozom, hiszen én is ilyen vagyok, szeretem a ráérős reggeleket(ezért van, hogy mindig éppen csak elérem a buszt):))
Ma kipróbálom. Előveszem a legnagyobb türelmemet, és hiszem, hogy működni fog!
