Tudtam, hogy nehéz lesz, hogy nem lesz jobb a helyzet az idő múlásával, legfennebb megszokjuk a helyzetet. De nem… amióta dolgozni járok, minden egyes napon ugyanolyan nehéz szívvel lépek ki az ajtón, és ugyanúgy rohanok haza munka után, mint az első nap. Még úgy is, hogy szeretem, amit csinálok. És az Ő hiányérzete sem változott, legfennebb másként nyilvánul meg. Az elején nagyon haragudott rám, “nemszeretlek” – így fogadott minden nap, és legalább egy órának kellett eltelnie, hogy a körön belülre engedjen, megölelhessem, hogy érezzem az illatát, és hogy ettől még inkább érezzem, mit veszítek, mikor nem vagyok Vele. Manapság már legtöbbször rohan felém(ahogy befele lépik, amikor fut, imádom!), megölel és puszit is kapok:) De később direkt provokál, és ha nem figyelek rá, jaj nekem… jön a hiszti, azértsem csinálom, amire kérsz, kikapcsolom a számítógépet, szétdobálok mindent, ésígytovább.
És újabban már rám is szól “Anya ne menjél munkába” és nem érdekli a magyarázkodásom, hát persze hogy nem…
Hiszem, hogy jobb lesz nemsokára, most egy hét szabadság, hogy éjjelnappal együtt legyünk, aztán újragondolom a dolgokat…