…a tökéletes harmóniát, ami Belőlük árad, és betölti az egész lakást, az egész világot számomra. Ahogy játszanak, és beszélnek egymáshoz közben, mint két felnőtt, vagy mint két gyermek. Egyenrangú társak. Már az első pillanattól.
Amikor a kórházban a kezébe adták a fehérbe csomagolt kisbabát, már tudtam. Hogy az első pillanattól kezdve száz százalékig tenni fogja a dolgát. Hogy velem bármi lesz, bármikor, Ő anyja is tud lenni a gyermekünknek. Hazajöttünk és megfürdettük. Ketten. Ő fogta, a keze remegett, de olyan alázattal és szeretettel csinálta, hogy elmondani nem tudom. Aztán néhány hétre “megromlott” a viszonyuk. Este fáradtan jött a munkából, de mégis Vele volt, csakhogy amint kijöttem a szobából legtöbbször sírva fakadt Sarolt. De hamar vége lett ennek is, és egy másik időszak kezdődött. Tíz hónapos volt a kislányunk, amikor az imádott Apa tíz napra elutazott. És egy este, vacsora közben rámutatott a fotójára és azt mondta: Apa. Tisztán, érthetően, de én mégsem hittem. És nem is mondta többet, még jó ideig. De Őt szólította meg először, nem engem. Papa, így mondta, majd később Apa, és a kérdésre(a hülye kérdésre), hogy kiévagy, alig 15 hónaposan azt válaszolta: Apádé! És éjszaka is Őt hívta, Papa, Papa, ült fel az ágyában éjszaka, nekem pedig a szívem szakadt meg. De azért örültem.
Ma már együtt gitároznak, és abban is biztos vagyok, hogy nagyon ügyesen fog focizni, az Apja már most tanítja… De veszekednek is persze, vitatkoznak apróságokon, és egyik sem hagyja a saját igazát… De ahogy összebújnak, megölelik egymást, olyan, mintha az összes csillag nekem ragyogna az égen…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: