Egy újonnan nyílt játszóházba tévedtünk, teljesen véletlenül, és nem bántuk meg, én is azt éreztem, jó lenne újra gyereknek lenni, önfeledten játszani… és nagyrészt össze is jött, mert Saroltot nem engedhettem be egyedül, sokkal nagyobb gyerekek voltak benn, és nem ismertem a terepet sem. Hatalmas ugrálóvárak, rengeteg apró labdával, labirintussal, hintalovak, ugrálós labdák – ez a kicsiknek. És a terem végében egy kb hat méter magas “barlang”, amelynek a tetejébe akadályokon át vezetett az út, és fent egy kanyargós csúzda iszonyatos magasan. Feljutni biztonságosan lehet, de a henger alakú csúzdában kb 20 méter hosszan csak nagyobb gyerekeknek lehet lecsúszni.
Ketten bementünk és a leányzó minden neki való részleget kipróbált, de csak velem együtt. Aztán felfedezte, hogy van hintaló, négy darab, és azokkal nagyon sokáig elvolt, mindegyiket kipróbálta, ide-oda hurcolta, sorba rakta. Egy szőke kisfiú jó párszor kísérletet tett, hogy egyet elvegyen, de Sarolt határozottan félrelökte, és később, mikor már máshol játszott, a fiúcska odament hozzá”úgyis elvettem a hintalovat” mondta, és azután se tágított mellőle. Mikor már nem keresett a szemével, kimerészkedtem néhány percre Apával beszélgetni, és mikor mentem vissza sehol sem láttam. Végül a felvigyázó csaj vette észre a nagy csúzda irányában, már félig felmászott a nagyok után. A szívem majd kiugrott a helyéből, de ugyanakkor büszke is voltam, az én ravasz lányomra, mert mikor velem van, ááá ilyet nem csinál. Most visítozva csúzdázott a felvigyázóval, rám se hederített. És a négy és fél éves kisfiú mutatta neki, hogyan kell felmászni…
