Már egy ideje tudom, szülőként az lesz a legnehezebb feladatom, hogy megtanuljam elengedni Őt, nem rátapadni, szeretettel megfojtani, a sarkában lenni, mindig felhívni, ellenőrizni, holvagy, mitcsinálsz, meg hasonlók. Tudom azt is, nem igazán fog sikerülni, ahogy magamat ismerem… Egy új fejezet következik az életünkben, 17-én reggel munkába fogok menni, napi 9 órát Sarolt nélkül tölteni, dolgozni, ha egyáltalán az agyam képes lesz bármilyen utasítást is adni a testemnek. Nem az az anyára tapadós fajta, de az utóbbi időben nagyon sokat lóg rajtam, “anya kell”, és én tudom, érzi a félelmeimet, a kétségeimet. Tudom, jó helyen lesz, de mégis NEM VELEM. És nem az imádott Apjával. Heti öt napon nem én öltöztetem reggel, adok neki reggelit, hintáztatom, játszótérre viszem, nem én sütök neki homoktortát, nem én kirakózok vele. A legnagyobb félelmem az, hogy úgy fogja érezni, valami fontosabb számomra, mint Ő. Pedig nem. Soha semmi és senki, és mégis mennem kell. Heti öt nap, kilenc óra naponta. Vagy optimistán szólva, heti négy nap kilenc óra, pénteken csak hét, aztán miénk az egész hétvége, a délutánok, az esték, a szabadnapok, és miénk az öröm, hogy együtt lehetünk végre…