Lagziba készültünk Magyarországra, és tudtuk, hogy butaság lenne Saroltot is vinni, hiszen három nap alatt 1700 km-t megtenni, mulatni, mikrobusszal utazni elég nehéz lenne, még akkor is, ha Ő egy igazi túlélő. Én már hetekkel ezelőtt próbáltam magam felkészíteni a dologra, mégis indulás előtt pár órával, az éjszaka közepén ültem a nappaliban és bőgtem. Sőt, induláskor is. És a sírógörcs egész úton kerülgetett, de még ahogy megérkeztünk és ágyba kerültem, na akkor aztán igazán. Szerencsére ott volt az én Kedvesem, aki sokkal több józan ésszel van megáldva, mint én, és kiválóan tud vigasztalni:) Leginkább attól féltem, hogy fog elaludni este, hiszen ha én ott vagyok, az sem elég “Apa kell”, legtöbbször a nagyágyon alszunk el hármasban, majd betesszük az ágyába. Most pedig, egymás után három este aludt el Anyummal, mindenféle hiszti nélkül, könnyen, és délután is. Jól evett, és nem volt gond vele. Úgy tűnt, hogy nem is hiányzunk neki, de amikor egyik délután rajzoltak(imád rajzolni, mostanában, ha bent vagyunk, szinte csak azt csinálja), és Anyum kérdezte, hogy mit rajzoljanak, azt mondta “Anyát…”. Nagyon örült nekünk, amikor hazaértünk, de mi még jobban:) Az új autósülés, amit kapott, pedig azóta is nagy kedvenc, még bent van a szobában, állandóan benne mászkál.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: