Sarolt világa

 1. Új cipő vásárlásakor száz százalékig Nőként viselkedik. Az üzletben kinyilvánítja a véleményét, ha nem tetszik a cipő, amit próbálunk, hangosan visít, és kiabálja, hogy “nem pell”. Emlékszem, alig volt egyéves, elmentünk cipőt venni, és ami nekem tetszett volna, nem tudtuk megvenni, egyszerűen nem engedte, hogy felpróbáljuk. Ha sikerül megvenni végre a cipőt, hazaérkezünk a zsákmánnyal, alapos próbálgatás, szagolgatás, fogdosás kezdődik, ez legalább két napig tart. Két napig szinte nem kell játék, annyira elvan a cipővel, nem tud betelni vele. Ma arra vetemedtem, hogy egyedül vettem neki cipőt, minta alapján, hát nem húzza fel, óriási hiszti volt, fel se tudtam próbálni. Pedig csini kis tornacipő, fekete és tele van rajzolva. Kiváncsi vagyok, hogy fogom feltrükközni a lábára…

2. Sajnos rá kellett jönnöm, illetve be kellett vallanom, bármilyen fájdalmas is nekem, Sarolt nem az a bújós fajta. Kiskorában sokat volt kézben(szinte mindig), talán ezért van, hogy most nem igényli? Vagy ilyen a természete? Most már lassan a szopizás is elmarad, így elalváskor a maximum, amit kapok, hogy odateszi a fejét a vállamra, ennyi. Nappal pedig, ha álmos, vagy egy kiadós hiszti után ki akarja pihenni magát, az ölembe ül. De nem szembe. Háttal nekem… Puszit nem kapok/kapunk, csak egy cuppantást a levegőbe, ölelést csak kérésre és nagyon rövidet.

3. Nincs alvós állat, rongyika és ilyesmik. Két cumi van, egyik a szájába, másik a kezébe. Bár újabban reggel, ahogy felébred és szokás szerint átjön a nagyágyba, a piros kispárna is kell a két cumi mellé. Változnak az idők…

4. Nehéz az ébredés, akárcsak nekem… Délután is, de főként reggel, legalább félóra kell, amíg “magához tér”. Ilyenkor ölelget, hozzám bújik, mesét kér…

5. Az evéssel most sincs gondunk, de azért elkezdett válogatni, “nem pell” a csirkehús, tej semmilyen formában, tojásfehérje, lekváros kenyér. A kolbász, szalámi az bármikor, de zöldségből-gyümölcsből is hatalmas mennyiségeket meg tud enni. Na és hogyha hagynám és nem harcolnék rendületlenül a “rendbontókkal” napi szinten jöhetne a csoki, zizi és társaik. De harcolok és ezek helyett van mazsola, újabban szezám- és napraforgómag, saját készítésű süti néha, és néha túró rudi, ami szintén nagy kedvenc.

Most ennyi jutott eszembe, de naponta írhatnám az újabb és érdekesebb szokásokat, rituálékat, amik annyira széppé és színessé teszik az életünket.

egy punnyadós nap

gyönyörű alvó királylány

 Eljött a kérdezgetős időszak:) A lányka mindenre rákérdez, de az a vicces, hogy ő már mindent tud mondani, mondatokban beszél, így elég vicces, mert kérdez, és ha mi nem, akkor ő válaszol is magának… vagy ha rosszul mondunk valamit, akkor kijavít. Mint például tegnap este, javában nyomogatja a telefont, egyszer csak felnéz és megkérdezi:

-A’ mi?

-Jaj, kicsim, hát telefon!

-Nem! Billentyűk!

Na tessék…

 Lagziba készültünk Magyarországra, és tudtuk, hogy butaság lenne Saroltot is vinni, hiszen három nap alatt 1700 km-t megtenni, mulatni, mikrobusszal utazni elég nehéz lenne, még akkor is, ha Ő egy igazi túlélő. Én már hetekkel ezelőtt próbáltam magam felkészíteni a dologra, mégis indulás előtt pár órával, az éjszaka közepén ültem a nappaliban és bőgtem. Sőt, induláskor is. És a sírógörcs egész úton kerülgetett, de még ahogy megérkeztünk és ágyba kerültem, na akkor aztán igazán. Szerencsére ott volt az én Kedvesem, aki sokkal több józan ésszel van megáldva, mint én, és kiválóan tud vigasztalni:) Leginkább attól féltem, hogy fog elaludni este, hiszen ha én ott vagyok, az sem elég “Apa kell”, legtöbbször a nagyágyon alszunk el hármasban, majd betesszük az ágyába. Most pedig, egymás után három este aludt el Anyummal, mindenféle hiszti nélkül, könnyen, és délután is. Jól evett, és nem volt gond vele. Úgy tűnt, hogy nem is hiányzunk neki, de amikor egyik délután rajzoltak(imád rajzolni, mostanában, ha bent vagyunk, szinte csak azt csinálja), és Anyum kérdezte, hogy mit rajzoljanak, azt mondta “Anyát…”. Nagyon örült nekünk, amikor hazaértünk, de mi még jobban:) Az új autósülés, amit kapott, pedig azóta is nagy kedvenc, még bent van a szobában, állandóan benne mászkál.

 Én: -Sarolt gyere ide!

Ő:-Nem jössz!

 Tudtam, hogy egyszer eljön a dackorszak, tudtam, hogy mi sem ússzuk meg és előre felkészültem, utánaolvastam, hogyan kell kezelni, elkerülni stb. és határozott elképzeléseim voltak, hogyan fogom csinálni. Most mégis tanácstalanul állok a történtek előtt.

Ma három dühkitörése volt amúgy csodálatosan kedves, mosolygós de roppant határozott lányomnak. Most délután négy óra van és elaludt, de hajaj, messze még az este. Apropó tegnap este ugyanez a földrevetődős hiszti volt műsoron, de mivel kicsit meg van fázva, és tegnap keveset aludt, gondoltam, csak emiatt történhetett…

Már kb egy hónapja próbálkozik a földrevetemmagam és úgycsinálokminthasírnék-produkcióval, és én nagyon-nagyon naiv és kezdő anyukaként azt hittem, hogy na igen, ez az a bizonyos dackorszak, hát ez semmi, az én lányom nem is olyan hisztis, nagyon finoman csinálja. Ma viszont negyedórán keresztül fetrengett a földön/ágyban a kezeivel hadonászott ha felé akartam nyúlni, és elkékülve üvöltött. Először próbálkoztam szép szavakkal, öleléssel, de eltaszított magától és utána csak néztem, megdöbbenve és azon gondolkodtam, mi mehet végbe most benne. Dühös és elkeseredett, rám haragszik, mert nem hagyom rajzolni, altatni akarom, és próbálgatja, meddig bírom, mikor adom fel. Nagyon szeretem, és nagyon “lágyszívű” vagyok, de nem adtam fel. De Ő sem. A legutóbbi kitörés úgy ért véget, hogy belealudt.

Nem tagadom, nehéz… nem rákiáltani, nem leönteni hideg vízzel(sokak szerint ez a tuti tipp), nem adni neki okot rá, nem mutatni hisztizésből példát… De próbálok arra gondolni, ez is elmúlik, olyan hamar, mint ahogy elrepült ez a húsz hónap, jönnek újabb gondok, örömek és félelmek… vajon jól csinálom? legalább egy kicsit…

 Saroltom két kicsi kezével szedte nekem…