Nekem van a legeslegszebb gumicsizmám a világon! Pillangó van rajta, csápjai is vannak, és persze rózsaszín, nagyon kislányos!
Mostanáig, ha belementem a sárba, pocsolyába, Anya és Apa kicsit mérgesek voltak, de most! Csak nevettek amikor tapicskoltam az egyetlen pocsolyában az udvaron, nevettek és biztattak, hogy csak nyugodtan. Olyan furcsák a felnőttek, nem tudják, hogy sarat dagasztani milyen jó dolog. Persze, nekik nincs ilyen szuper gumicsizmájuk, mint nekem!
Kicsit aggódtam, hogyan telik majd ez az öt nap Apa nélkül… A (viszonylag) idegen környezet, a rég nem látott rokonok, keresztszülők, és a levegőváltozás miatt nem aggódtam, hiszen ismerem Saroltot, nagyon jól tudom, hogy remekül feltalálja magát bármilyen helyzetben és egy kis ennivalóval mindig helyre lehet tenni a rosszkedvét:)Az utazás kissé macerás volt, három idegen ember az autóban, plusz mi ketten… Rám is volt csimpaszkodva végig, hányt is a kanyargós útszakaszokon, de rendben megérkeztünk Budaörsre, ahol már hozta a szokásos formáját:)
Este sem kereste Apát, gondolom felfogta, hogy máshol vagyunk, nem otthon, és Apa nem jött velünk. Persze elalvás előtt felsorolta az összes szeretett személy nevét, de ennyi volt. Orsiéknál egész nap pakolt, játszott, bárkivel szívesen elvolt, de csak a nőnemű személyekkel(mostanában a férfiaktól nagyon tart, csak tisztes távolságból mosolyog rájuk, de jaj nekik, ha közelítenek! a hosszú kitartó udvarlás azért meghozza az eredményt…:)
Voltunk állatkertben, Ikeás játszóházban, vásárolni és persze sokat a friss levegőn. Itthon Apa is hosszas udvarlás után lett csak újra kedvenc, pláne hogy a szakálla is eltűnt…
Az állatkert nagyon tetszett neki, lelkesen mutogatott, egyik ámulatból a másikba esett…
Ilyen kis szekérrel közlekedtünk, Miki húzhatta, de rá nem nézhetett…
Egyértelműen a zsiráf tetszett a legjobban…:)
A bevásárlóközpontok sokszínűsége őt is magával ragadta. Még szerencse, hogy nem járunk sokat ilyen helyre, teljesen “megvadult”, rohangált, sikított, és persze, amikor betettük a kocsiba, volt nagy sírás, hiszti…
Kicsit taknyosan, de nagy örömmel fogadtuk a várva várt tavaszt. És nagyon várjuk a Húsvétot is, hogy a nyuszika sok-sok ajándékot rejtsen el a bokrokban, az udvar különböző részein…
Mióta megszületett, azt várom, hogy minden reggel fésüljem, fonjam, copfba kössem, csattokkal díszítsem selymes babahaját. De hát Saroltom szinte haj nélkül született, persze én nem akartam észrevenni, hogy csak pihék vannak a fejecskéjén… Ahogy visszanézem a régi képeket, most látom, hogy tényleg nem volt haja, legalábbis nem sok. Másfél évesen elértünk oda, hogy egyáltalán össze lehet fogni a haját, de mihelyt észreveszi tépi is ki a hajgumit belőle. Majd kéri hogy tegyük vissza:)
Az apja viccből megcsípi a fenekét, mire Sarolt:
-Ne! Popó babáé!(…………………..)
Nem tudom eldönteni, hogy milyen a kislányom… néha megállás nélkül szerepel, produkálja magát, beszél, máskor szégyenlős, meg nem szólalna, ha a szűk családon kívül valaki látja. Azt viszont megfigyeltem, hogy teljesen emberfüggő a viselkedése. Ha az illető ráront, kérdésekkel halmozza el, puszilni akarja, azt határozott és sok nem-mel taszítja el magától és menekül. De aki csak passzívan figyeli és várja, hogy ő lépjen, na az jár jól:) Ha nem rögtön, de 10 percen belül tutira “provokálni” kezdi, mosolyog neki, szerepel:)
De jaj annak, legyen gyerek vagy felnőtt, aki el akar venni valamit tőle! Sikít és hisztizik, odacsap, és ha ez sem használ, kétségbeesett sírásba kezd… Remélem, ez csak a kisgyerekek nagy részére jellemző önző korszak, és hamarosan vége lesz…
A szereplésre visszatérve nem igazán lehet fényképezni, mert ahogy meglátja a gépet veszi ki a kezünkből, mert “babáé”. Na de néha sikerül elkapni egy-egy jó pillanatot, sőt olyan is van, hogy ő pózol:)))
Már elkezdődtek a gyerekszáj-történetek, alig hiszem el! Igaz, hogy még csak most kezdett 2 szót egymás mellé kapcsolni, de már vannak jó poénok:)
Van egy plüss elefántunk, amivel bábozni lehet, hozza ma délután a kezembe adja, és mondja:
– Dugi!(dugjam bele a kezemet…)
Még mindig? – ezt kérdezi (majdnem) mindenki, amikor arra a kérdésre válaszolok: “szopizik még Sarolt”? Igen, lassan 19 hónapos lesz, és naponta egyszer még mindig kéri(ha kell, követeli) az összebújós-szopizást. Valójában én sem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani, és bevallom: néha már fárasztó, és többször mondtam már félhangosan: mától vége, elég volt! És mégis amikor volt néha olyan, hogy 24 órán át nem kérte, szinte rosszul esett…
Az az igazság, hogy ez volt a legutolsó téma, ami szülés előtt érdekelt. Lehet, hogy furcsán hangzik, de valahogy nem gyűjtöttem szinte semmilyen információt a szoptatásról, pedig sokat olvasok, kutakodom. Azon meg sem lepődtem, hogy a kórházban meglehetősen vázlatos információkat kaptam. Amikor behozták hozzám a kislányomat a csecsemősnővér megkérdezte van-e tejem, mire én azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs. Erre ő még frappánsabb választ adott, miszerint mellre kell tenni a babát, és akkor előbb-utóbb lesz. És tényleg lett, csak éppen nem tudtam, hogyan kell mellre tenni a babát… nehezen ment minden alkalommal, de Sarolt nagyon kitartó és mindig nagyon éhes volt. A kórházi gyerekorvos pedig azzal a jótanáccsal engedett haza egy hét után, hogy ahányszor sír a babám, mindig tegyem mellre és “nem lesz semmi baj”. És nem is lett, tényleg. Az első hat hónapban Sarolt 4-5 deci teán kívül semmit sem kapott, csak anyatejet. Volt is nagy szörnyűlködés minden oldalról: “adj neki mindennap teát”, “miért nem adsz neki vizet?”, “ekkora baba már ehet kekszet!”. Nem fogadtam el semmilyen tanácsot, csak a saját fejem után mentem, és úgy láttam, ez a legjobb a kiscsajnak. Szépen fejlődött, mindig vidám volt, öt hónapos korára megduplázta a születési súlyát, nem volt miért aggódnom. Igaz, nálunk is volt egy három-négyhetes hasfájós időszak, el is vittük a gyerekorvoshoz egy vasárnap kora reggel, átsírt-átvirrasztott éjszaka után. Vittük? Rohantunk vele… A doktornő amikor meghallotta, hogy igény szerint szoptatom, minimum hülyének nézett. Ki is oktatott rendesen: “Maga túleteti a babát! Ilyet még nem hallottam, hogy egy három hónapos baba akkor eszik, amikor akar! A szabályokat maga írja, ne ő! Etesse négy óránként, sírni fog, de majd megszokja!” Erre mit mondhattam volna? Ha követem a tanácsát, két hét múlva nem lett volna tejem, hiszen aki szoptatott az tudja, hogy működik az anyai szervezet. Éppen annyi tejet termel, amennyire “kereslet” van, és a legbiztosabb tej-elapasztási módszer, ha óra szerint szoptatunk. Ennyit már megtanultam addigra a Kismama-magazinból, amelyet rendszeresen olvastam. Aztán érdekelni kezdett, hogyan lehet a baba hat hónapos kora után is folytatni a szoptatást a hozzátáplálás mellett. Simán ment minden, de ez nemcsak az én érdemem, hanem elsősorban a kislányomé, nagyon jó étvágya van, és amilyen sovány vagyok én, olyan kis dundi lett ő:)))
Itt nálunkfele az az irányelv, hogy kilenc hónapos kor körül, de legkésőbb egyéves korára a babát elválasztják. Ahogy én láttam, és látom nap mint nap, elég ciki egy másfél éves babát(babát? gyereket!) szoptatni, és szinte hülyének nézik az anyukát, akire egy évvel azelőtt elismerően tekintettek, hogy képes tejével táplálni a kicsikéjét. Engem ez nem zavar különösebben, de azért elgondolkodtató, hogy ezek a több évtizedes “szokások” mennyire tartják magukat még mindig, és milyen merevek. Mert egy másfél évesnek már el lehet magyarázni, hogy nincs cici, és kész. Lehet, hogy meg is érti, és többé nem kéri(hallottam már ilyen történetet is…), de mi van, ha nem? Én is megpróbáltam csökkenteni a szopizások számát, mert néha tényleg sok volt… Nem sikerült akkor és ahogy én akartam. Sírással soha nem értünk el semmit… Pár hónapja viszont magától hagyta el az éjszakai szopizást, nem volt sírás, és nem kellett elmenjek aludni máshová, meg ilyesmi. Most napi egy, max kettő az összebújások száma:) Délután csak így tudom elaltatni… senki másnak nem okoz gondot az altatás, de mikor velem van, csak cicin alszik el, ez van:) Majd leszokunk valamikor. Addig meg csak mosolygok a meghökkent arcokon…:)
