A kérdést a minap tette fel egy régi ismerősöm, volt egyetemi csoporttársam. Nyilván azt várta, hogy felfelé ívelő karrierről, nagy fizetésről és anyagi jólétről fogok beszámolni. Mert gyereket nevelni, mi az? És CSAK azt csinálni, hááát…
Tudom, lerágott csont már ez a téma, de mégis, amikor az ember lánya a saját életében találkozik vele, minimum ki kell írja magából. Igen, én is azt hittem, hogy ez a két év, amíg itthon vagyok a kislányommal, annyi mindenre jó lesz! Hasznos és értelmes dolgokat fogok csinálni, amire eddig nem jutott időm. És azon kapom magam, hogy este tizenegy óra, hullafáradt vagyok, és még arra sincs erőm, hogy megnézzek egy filmet. Ha napközben leülök a számítógép elé, nem a hírportálokat, hanem gyerekekkel kapcsolatos oldalakat böngészek. Kétségtelen, az életem teljesen megváltozott, de ez így van jól. Az az igazság, nem is gondolkodom nap mint nap azon, hogy mi az, amit már nem tehetek meg, hogy mi lesz a munkámmal, a régi dolgaimmal. Az élet nagy csodái ott játszódnak előttem: ahogy Saroltom pici szája először formál és mond ki egy szót, azt nem lehet leírni, elmondani. És fontosabb még a koppenhágai klímakonferenciánál is. Nekem. De amikor ilyen kérdéseket tesznek fel, elgondolkodom. Hogy merészelik az anyaságot egy “csak ennyi”-vel illetni, és minden mást felsőbbrendűnek gondolni ennél? Lehet, hogy ez az ismerősöm soha nem fogja ezt a nézetét megváltoztatni, soha nem lesz anya. Mert férfi. És dolgozik. Én pedig gyereket nevelek. Ennyi.
