Tisztán látom magam előtt most is azt a pillanatot, amikor először behozták hozzám a szobába(császármetszéssel született, én eszméletlen voltam, és csak 12 óra múlva láttam meg Őt!), egy icipici csomag, az én lányom… Alig hittem el, annyira gyönyörű volt, és az illata… És amikor először rám mosolygott 4 hetesen, igazi babamosollyal reggel, ébredés után. Amikor először görcsölt és sírt, nekem pedig mintha a szivemet tépték volna ki… Amikor négy hónaposan már próbált egyenes háttal ülni az ölemben, majd néhány nap múlva átfordult… Aztán az első betegség (ami-utólag kiderült, nem is volt annyira komoly) és a kórházi kezelés, az ágy mellett átvirrasztott éjszakák… Az első fogacska hét hónaposan… A nyolc hónapos kis tündér keresztelője hét keresztszülővel, majd az első nagy utazás az országhatáron kívülre… Kilenc hónaposan az első próbálkozások a beszédre, az első gyerekkoncert, felmászás a lépcsőn, három napos láz…
Az első igazi szava:traktor… még az első születésnap előtt. Majd egy csúnya égési sérülés a szülinap után nem sokkal, hosszú-hosszú lábadozás, de mindvégig vidám, aktiv, mosolygós, ő az, aki tartja bennünk a lelket.
Az első lépések 14 hónaposan, bábszínház, az első igazi karácsony…
És ma? Nemsokára másfél éves, ügyesen mondikál, hihetetlenül okos, és ma este először Apával akart elaludni, nem velem. Ő az én nagylányom.
