Sarolt világa

Van abban valami szívszorítóan csodálatos, amikor a kicsifiadat legelőször viszed fociedzésre. Nem azért, mert “valami mozgás kell a gyereknek”, “legalább rendet tanul”, hanem azért, mert ő szeretne menni. Akkor is, ha a barátai az oviból nem járnak. Akkor is, ha az első edzésen teljesen párhuzamos mindennel és mindenkivel. 

Megígértem neki, hogy legelső alkalommal ottmaradok végig és nézni fogom. És nézem. Már az első öt perc után haverkodni próbál, persze inkább a nagyobbakkal. Néha kiszalad vizet inni, és puszit adni 🙂 Igyekszik felzárkózni, és amikor látja, hogy nem olyan könnyű az, akkor sem csügged, nem adja fel. Ez az egy óra nekem tükör volt és jó volt belenézni 🙂 

Az egy óra leteltével odament az edzőhöz, és megkérdezte, mikor lesz a következő alkalom. 

Sarolt: 122 cm, 21 kiló

Apor: 100 cm, 16 kiló

Három éves és oviba jár. Még mindig azt hiszem, nem is az én fiamról van szó, pedig ideje lenne eszmélni… Most is üres a lakás, ötödik napja besétált az ovi ajtaján, még egyszer tétován a nyakamra tette a kezét, de már ment is, várta az Ismeretlen, ami, ha veszélyes és kockázatos is, de fel kell fedezni. És így van jól… Ma reggel már talán fáradtabb volt, “szeretlek” mondta, amikor a papucsát adtam fel, de ment a többiek közé… Az óvónénivel első perctől kommunikál, a társaitól elveszi vagy elkéri amit szeretne, szóval vállon veregethetjük magunkat, mi, a szülei :))) Tegnap tízórai előtt fél órával szólt, hogy óvónéni, éhes vagyok, és amíg a többiek “tanultak” ő tömte magába a szalámit:) Szóval kicsi még… és a vegyes csoportban már vannak közel hatévesek is…

Ő még “csak” három… nekünk A Kicsi, de mégis olyan nagy már. Szépen beszél(az r kivételével minden hangot tisztán), rajzol, énekel, mesél, épít, rombol, motorozik, autózik.

Imádja a csokit, a pizzát, a sajtos pogácsát, a nyalókát(pfff), a szalámit, és mindent, ami hús, a c-vitamint. Továbbra sem szereti a gyümölcsöket, a sálat, a magas nyakú pulcsikat, a harisnyát, és ha idegenek hozzáérnek.

Hiszti most is van, kevesebbszer, de intenzíven. Nem fél senkitől, bárkinek nekimegy és üti, rúgja, hogyha mérges, de amikor udvarias, mindenkit levesz a lábáról(kérem, köszönöm, bocsáss meg)

Nekem Szerelem még mindig. És az is marad, örökké.

Isten éltessen Kisfiam!

Sokszor elgondolkodtam azon, milyen érzelmi mélységeket és magaslatokat hagytam volna ki, ha nem születnek gyerekeim… És ma már abszolút igaznak tartom azt a rendkívül giccsesen hangzó bölcsességet, miszerint nincs boldogság bánat nélkül… vagy helyettesítsük bármivel ezt a két szót. Mert amikor egy reggel az örökmozgó, házban focizó, egész nap mozgásban lévő, sohanembeteg fiam azt mondja, hogy fáj a lába, és tényleg, nem tud ráállni… Mert az egy dolog, hogy nagyon sokszor megüti, de legtöbbször még csak nem is sír, nemhogy az egész délelőttöt ülve töltse. A rémület a  tetőfokán, szaladunk az orvoshoz. Szerinte streptococcus okozta ízületi gyulladás lehet, pár óra múlva más testrészeire is átvándorolhat a fájdalom. Délután vérvétel, estére már tudjuk, hogy bokasüllyedés, vérszegénység, streptococcus kizárva. Marad a gyulladás, ami legvalószínűbben ütéstől alakulhatott ki. És a nagy ijedelemben a legnagyobb nyugodtság maga a gyermek. Aki eszik ezerrel, sajátos módon mozog, de egyfolytában(mászik, kúszik, törpejárásban jár, kenguruként szökdécsel), nincs láza, nem levert, sőt. Este már egyet-kettőt lépik, de mondja, hogy fáj. Gyulladáscsökkentők, antibigyók, marad a várakozás. Másnap(tegnap) többször rááll, délután már spontán feláll, estére járkál:))) Tényleg ennyire megütötte volna? És mi a teendő a továbbiakban, hogy ilyen ne forduljon elő? Kérdezem magamtól. Mert egyre többet mozog és egyre veszélyesebb dolgokat művel. De ugyanezért egyre erősebb és ügyesebb is. így kell lennie. Hatalmam úgysincs fölötte…

Kenyeret sütöttem.

Gyorsan, sietve, pedig nem így képzeltem az Elsőt, azt hittem, majd egy nyugodt napon, amikor alig lesz dolgom(hajaj…) nekiállok, nézegetem a recepteket, megfelelő élesztőt, lisztet veszek,stb. Ehhez képest, ma elmentem a boltba, csak egy félkilósat szerettem volna, de semmilyen nem volt. A kis pékségben, ahonnan vásárolunk, késő délután már nem szolgálnak ki. Hazafelé baktattam a hűvös szélben és eszembe jutott, hogy van otthon egy tasak szárított élesztő és liszt, persze. Miért ne süthetnék én magam?

Hazaértem és csak a kb. arányok kedvéért megnéztem egy blogot, amit megbízhatónak tartok, és gyorsan nekiláttam, mert ott 12 óra kelesztési időről írtak, én pedig jó eséllyel két órát tudom keleszteni, hogy vacsorára meglegyen. Neki is láttam gyorsan, és ahogy elkezdtem kavarni a sűrű, ragacsos, hólyagokat vető tészát, alig kellett pár másodperc, és nagymamámék kis konyhájában találtam magam, ahol a nagy bükkfatekenyőben mama dagasztja a kenyeret, és nekem is megengedi, hogy segítsek. És akkor tudtam, hogy jó lesz, ez a tészta ilyen kell legyen, hiába az első, mégsem az, hiszen éveken át, húsvét és karácsony előtt együtt dagasztottunk kora reggel, vetettünk be a kemencébe és vártuk, hogy megsüljön az illatos kenyér…

Persze ez most nem lett annyira finom, de az íze, az állaga mondhatom, megfelelő. A héja vékony, kemény és ropogós, a belseje puha és omlós. Aztán eszembe jutott, hogy talán meg kellene várnom, hogy teljesen kihűljön, és akkor derül ki az igazság(persze a gyerekek még langyosan ették és nagyon ízlett nekik). Most ismét szeltem egy szeletet, és hát… nagyon finom… a marék dió, amit beletettem, különleges ízt kölcsönöz neki. KENYÉR. Köszönöm, Mama, a segítséget!

Ebéd közben a Kicsi rászól  a Nagyra:

– Sajolt! Josszalkodol az asztalnál, én jendőj vagyok és megbüntetlek!

– Nem! A rendőr evési szabályt nem mondhat!

…amikor együtt vagyunk, végre Ő is hamarabb tud jönni, a gyermekek körülrajongják, birkóznak, beszélgetnek, kacagnak…

…amikor egyszerre van fürdés- és vacsoraillat, Ő fürdet, én vacsorát készítek, mennyei hangok szűrődnek ki a fürdőszobából, kacagás, pancsolás és közben sül a finomság

… amikor a gyermekek vizes hajjal, kipirulva ülnek asztalhoz és semmi perc alatt elpusztítják az ételt:)

… amikor lefektetem őket, és pillanatok alatt elalszanak, mint a mesében, pici lakásunk elcsendesül, és megiszunk egy pohár bort kettesben, és mindez olyan hétköznapi és mégis olyan szívfacsaróan gyönyörű és tökéletes:)

Formálom a szavakat már napok óta, de sehogysem akarnak összeállni ép gondolatokká…

Egy nagylánnyal van dolgunk, ez kétségtelen, és nem kevés dolgunk…

A szülinapja fergetegesre sikeredett, ami egyáltalán nem az én érdemem, csak annyiban, hogy töltöttem nekik a gyümölcslevet és felszolgáltam a finom sajtos pogácsát… az öt kis vendég és a két “hazai” remekül elfoglalták magukat(persze a Kicsit legtöbbször kihagyták), este 8 után ért véget a buli.

Nem várja az iskolát. Az csak mellékes – és véletlen- hogy 2 tolltartót, 2 táskát kapott, de ettől sem jött meg igazán a kedve, nem tudom, miért de nem igazán várja. Pajkos, eleven, rosszcsont, nem is tudom, hogyan fog majd ülni az iskolapadban – igaz, hogy még csak előkészítő osztály, és remélem, hogy nem is fognak olyan sokat ülni egy helyben…

Ma felhívott az óvónénije, és megkérdezte, vajon lenne-e kedve szavalni az évnyitón? A válasza az volt, hogy “jól van, na” úgyhogy még az is lehet, utolsó pillanatban gondolja meg magát. Megint egy kihívás Neki, megpróbálok csendben ott lenni a háttérben, nem erőltetni, csak bátorítani.

Mozog egyik alsó foga, ezt dicsekedve újságolja mindenkinek, büszkén, hogy Ő már milyen nagy… eközben fogorvoshoz járunk, 2 hátsó foga lyukas, ezeket kezelni kell. minimális nyafogással tűri, és én csendben olyan büszke vagyok rá…

Megnőtt… te jó ég, hogy mennyire… dús, hosszú a haja, 116 cm és 20kg. Imádja a tesóját, nagyon öntudatos, néha mégis félénk, szégyenlős. Kettőssége megmaradt, állandóan harcol valamelyik énjével… vagy velünk…

Még mindig óriási kihívás… és hatalmas boldogság…

Nagyon megnőtt, és olyan stílusa meg egyénisége van, annyira nyitott és derűs, hogy minden nap elámulok tőle(pedig tudom, hogy elfogult is vagyok:)

Sarolttal sokat veszekednek, verekednek, de ha más gyerek van itt, a végletekig udvarias(Anita léccives egy kicsikét, menjél ajjébb, szejetnék én is odaülni; Kici fijúcska add ide léccives a majkolót) és mindent megkommentál, amit épp csinál. Tegnap ritka, rég nem látott vendégeink voltak, de Apor az első 5 perc után eléjük állt és elkezdte a mondókáját mondani, azok pedig csak ámultak…

Velünk is udvarias, (mama, kibojitottam a vizedet, bocsáss meg) és el kell olvadni tőle, mert ha kicsit erélyesebben rászólok, akkor ez a reakciója: kici édeszanám, nyugodjál le!:))) olyankor meg kell enni, más választás nincs…

A mozgása mondhatni tökéletes, bárhová felmászik(és le is) nagyon sokat motorozik, rohangál, most már hosszabb távokat is sétálunk, persze úgy, hogy közben folyton meg kell állni, köveket dobálni a sáncba, füvet szedni stb.

Még mindig nagyon jó étvágya van(kéjek szépen néd öt hat pogácát), csak sokkal válogatósabb, mint mondjuk egy éve. Most már a szalámi is kiesett a kedvencek közül, pogácsa, palacsinta és jizibizi kellene mindig, de azért a leveseket is megeszi és a sült husiért odavan. Édességet keveset kap, sajnos most már a gumicukrot sem veti meg, mint régebben…

Jókat alszik délután, éjszaka is ritkán ébred. És ahogy elalszik… este a kezemet fogja, délutáni alvásnál a nyakamat szorítja, ez szigorú szabály:))

Amitől hisztirohamot kap:

-kantáros nadrág, kapucnis felső, új cipő(undojittó, vedd fel te!)

– ha megtörlöm popsitörlővel

ha Sarolt elveszi a motorját

– ha nem kavarhatja tíz percig a kakaóját, mielőtt megissza

– ha megtörlöm fürdés után

– ha kavics megy a szandáljába

Ezeket a helyzeteket igyekszünk kerülni, de így is sok a hiszti, főleg, ha fáradt, vagy túl éhes, akkor földhözveri magát, és még azért sem eszik…

Tudja a teljes nevét, a miénket is, a lakcímünket, hogy hol dolgozik Apa, az alapszíneket ismeri, néhány betűt is, egytől tízig a számokat, és a végére hagytam jó néhány autómárkát, mert sétáláskor minden autó márkáját és színét elmondjuk(Anya jó párszor felsült már:((( Ja, és a kamionok a nagy kedvencek még mindig!!!